2010. szeptember 6., hétfő

A kutya vacsorája...

Séta Ray-jel a Ligetben (Fotók: Both R.)
...bizonytalan. Legalább is ezt mondják.

Akinek volt már kutyatársa, az nem igazán érti. Talán, mert a szólás-mondásokat a nagy többség véleménye alakítja. Kevesen vannak felelős állattartók, de ők tudják, hogy a kutya vacsorája akkor is megoldott, ha az övéké esetleg már bizonytalan.

Kérlek benneteket, segítsünk a Lelencnek. Évek óta figyelemmel kísérem, ahogyan erejükön felül mentik a cserbenhagyott kutyákat.

Mindenki érzi, most már olyan cudar idők járnak, hogy csak a pénz beszél. Kutya ugat. Amennyiben továbbra is kap valakitől vacsorát... és esélyt. Egy felelős gazdi személyében.

Köszönjük emberfeletti munkájukat, és hogy nem adják fel.


(A képeken a gyönyörű ex Lelenc-eb, Ray. Hála nekik, ő már gazdis.)

2010. szeptember 5., vasárnap

Tisztihátasok - az idősb

"Húsz esztendőm hatalom", de el nem adom! (Fotó: Grósz V.)
TATÁRKÁN, az idősebb tisztihátas, aki 1989. évi jegytelen sötétpej angol telivér mén. Apja Artist (GB) xx, anyja Tetra xx Indikator (GER) xx után. Kiszuperált szép reményű rövidtávú exversenyló (lásd Overdose-t, már ami a táv hosszát és a sikeres kezdetet illeti). Kétévesen első versenyén szoros második helyezett, a következő három megmérettetésben számtalan hosszal első. Nem rossz kezdés, de rossz sorrend. Jelenleg kisnyugdíjas, legjobb haverja Babylon. Remélhetőleg mi is benne vagyunk a szűk baráti körében.

Tisztihátasok - az ifjabb

Baby-lon :-) mint "naposcsibe"
BABYLON, ifjabbik szolgálati tisztihátasunk, Baleno fia. 2001. évi német sportpóni fajtájú übertünemény kiscsillag. Esetenként elképesztően szemtelen ördögfióka. Nem kismama, herélt. Megagiga haspók. A levegőtől is jól néz ki kategória örökös bajnoka. Jelenleg szigorú fogyókúrára fogva. Azóta, mintha még hízott volna... :-(
Régen megfogadtam, hogy nem lesz még egy ló. Az öregurat 1993. április 13-án vettem. (21 és fél éves elmúlt...) Ezután egészen 2009. július 3-áig tartottam magamat. (16 évig!) Azon a meleg nyári napon azonban ellenállásom megtöretett. Szigorúan befektetés jelleggel került birtokunkra ez a kis bestia, aki végtelen kedvességével álnok módon végleg belopta magát a szívünkbe.

Törököt fogtam, nem ereszt? :-)
Babylon kis gazdájával (Fotó: Cseke M.)
Anyai ámokfutás a gyerek pónilován (Fotó: Baska G.)

Turf


Steeplechase (ceruza és gouache / pencil and gouache)
Lóverseny társasjáték illusztrációi. Mondanom sem kell, hogy a megvalósult opus ezektől jócskán eltérő lett...

Tisztelet a kivételnek, de általában a megrendelő felkeres, elrebegi a feladatot, teljesen szabad kezet ad, kér 2-3! tervet, aztán kiböki, hogy ez ne ilyen legyen, az meg ne ott legyen, tegyük rá még valahová emezt, meg amaz is legyen rajta, végül valójában ő tervezi meg. Így a munkára a nevemet már oda sem írom, s ha nem kellene befizetni azokat az átkozott csekkeket unos-untalan, akkor lehet, hogy a sarkamra állnék és elküldeném langyosabb égtájak felé...

Miért nem tudom megszokni? (A kérdés költői.)

Doromb

Tegnap találtam ezt a képet a csemetéről. Nagy természetbúvár. Kutyás, lovas fénykép fellelhető róla rengeteg.

Ez a macsekos unikum. Itt a helye. Annál is inkább, hisz ő Virgonc. Itt még, mint kiscic.

Lovagias ügyek

Címeres / Coat of Arms (vegyes technika / mixed technics)
Alnyomat / The background pattern (tus / ink)
Lovag / Knight (vegyes technika / mixed technics)

Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok.
Plakát- és emblématervek.


Nagyvázsonyi verziójában pedig még udvarhölgy is voltam. Drága Astra nevű kanca hátán.

A jelmezes próba után mindenki rajtam röhögött, mert nekem végül egy vastag kabátszövetből készült ruhaköltemény jutott. 1985 forró augusztus eleje volt...

Aztán a főpróbán és az előadáson fordult a kocka. A hőmérők csupán 8 fokot mutattak. Egész nap... :-)

2010. szeptember 4., szombat

Örömzene

A szürke macska kíváncsian figyelte a kisfiút, akit az imént barátjának szólított. Befejezte mondandóját. Bizony, annak tátva maradt a szája. Alig mert hinni a fülének. Újdonsült tudományát - melynek titkát az állat percekkel ezelőtt a fülébe súgta - rögtön ki is próbálta.

Visszaemlékezett, milyen sokat gondolt arra, de jó lenne, ha az emberek is ki tudnák fejezni az örömüket úgy. Mint a fényes, vörös szőrű macskája, a Virgonc. Hányszor elnézte, amint összegömbölyödve, békésen szendergett az ölében, miközben fennhangon adta tudtára a világnak, őkelmének mennyire jó dolga van. Lassan végigsimítva selymes bundáját, hallgatta ezt a semmihez sem fogható muzsikát. Behunyta a szemét és némán élvezte az előadást. Ilyenkor körbefonta őket a csend, melyben füléig csak a vörös kandúr elégedett dorombolása ért. Tökéletes pillanatok voltak ezek. Óh, a dorombolás! Igazi örömzene. Mennyire szeretett volna ehhez érteni ő is!

Egy hónapja látta először azt a másikat. Aznap vigasztalanul zuhogott az eső, mintha sohasem akarná abbahagyni. A jó meleg szoba hatalmas ablakán át nézte az esőmosta tájat, amikor megpillantotta. Biztosra vette, hogy a szürke állat őt figyeli. Nem volt ezüstös a bundája, sem szép cirmos. – Ázott veréb – állapította meg a kisfiú. Attól kezdve aztán minden nap megjelent. A szőre fénytelen volt, oly elcsigázott benyomást keltett, hogy az embernek ránézni sem volt kedve. – Mennyire ronda egy macska – gondolta. – Életemben nem láttam hozzá hasonlót. Vajon szereti egyáltalán valaki? És el nem tudta képzelni, amint ez a kopott jószág valakinek az ölében dorombol. A kisfiú, amikor az udvaron játszott, mindig úgy tett, mintha nem is érdekelné az egész. Néha Virgoncra gondolt, arra, hogy mennyire szép macska. Milyen könnyű szeretni. Így aztán nem vette észre, hogy már várja ezt a másikat. Hiába érezte úgy, hogy soha nem tudná megkedvelni, amikor egy nap valamiért nem jött el, csalódott volt.

A csúf macska legutóbb már egészen közel merészkedett a kisfiúhoz, kíváncsi tekintetét ráemelte, nesztelenül felszökkent a padra, és leült mellé. A gyereket boszszantotta ez az érthetetlen bizalom, hát nem érti, nem érzi, hogy látni sem bírja? Azzal felpattant, oly hevesen, hogy az sem érdekelte, félrelöki a szegény állatot, és elszaladt. De, mert kíváncsi volt, óvatosan mégis hátralesett. Legnagyobb meglepetésére a macska még mindig a padon ült. A kisfiú nem tudott tovább uralkodni indulatain, lehajolt és dühösen felé hajított egy darabka földet. Valójában nem akarta bántani, de éppen eltalálta. Mire a macska furcsa eleganciával, kizökkenthetetlen nyugalommal leszökkent a padról és méltóságteljesen továbbállt. A kisfiú azonban már egészen feldúlt volt. Akaratlanul tiszteletet kezdett érezni iránta. Ettől még jobban haragudott rá.

Most pedig itt állt, szemtől szemben ezzel a kopott bundájú, szürke macskával. Aki az imént barátjának nevezte. Arra nem emlékezett, hogyan jutottak idáig. Az állat szelíd tekintettel fürkészte a kisfiút, aki immár mindent tudott a dorombolásról. Egyszer csak nem bírták tovább, elnevették magukat. A macska felpattant az ölébe, kényelmesen elhelyezkedett, és hangosan dorombolni kezdtek.

Miközben a kisfiú szívét elmondhatatlan melegség öntötte el, észre sem vette, hogy a jámbor állat szőre egyre ezüstösebben csillog. Elvarázsolta, hogy olyan kincset kapott, amilyenről álmodni sem mert, és olyan valakitől, akinek semmi, de semmi oka nem volt arra, hogy megtisztelje őt a bizalmával. Azonban nem hálát érzett a macska iránt. Nem érdekelte már annyira a dorombolás sem, a titkát pedig, amelyre korábban oly hőn vágyott, legszívesebben visszaadta volna neki, még ha ez teljesen lehetetlennek látszott is. Csak együtt szeretett volna lenni vele. Mert az igazi ajándék a barátsága volt.

*       *       *

A furcsa nesz, amit az előbb hallani vélt, most már összetéveszthetetlenül a kisfia szobájából szűrődött ki. Odament, szelíden megsimogatta a fejét, majd egészen közel hajolt hozzá, hogy megállapíthassa, jól hall-e. Mert nem akart hinni a fülének.
Ekkor a vekker hangosan berregni kezdett. Hat óra negyven.
A kisfiú torkában érezte még a bizsergést, amikor meghallotta az ismerős hangot:
– Jó reggelt, doromboló kiscicám!


2010. március

Mézes hétvége

Szekszárd, 2010. március utolsó hétvégéje.

Korábban latolgattuk egy bortúra lehetőségét. A szavazáson végül Szekszárd nyert Eger ellenében. (Azaz mi.) Leugrottunk tehát néhány baráttal, és ellenőrzésünk alá vontuk a szekszárdi borvidéket.

Értékelés:
táj: fenséges (és szivárványos)
időjárás: kegyes
nedűk: jeles
vendéglátás: osztályon felüli
lélekemelés: ötcsillagos
alkoholos befolyásoltság: jelentős
pénztárca: üres.

Említést érdemel még a helybéli Petrits család Mézeskalács Múzeuma. (Külön köszönet Gusztinak az észbevételért.) A belépő áráért egy korabeli formába nyomott mézeskalács jár, tehát leehető. :-) A képen a vitrinben látható egyik mézekalács huszár látható.

Szélesvásznú szivárvány a 6-os út mentén vizes ablaküvegen át
A kiállítás rendkívül érdekes, és interaktív! Megtekinthetjük, hogyan készítik a kézműves mézeskalácsot, a gyertyát és a cukorkát. A selyemcukorka készítés manővere örökre rabul ejtett. :-) Köszönet a szervezésért Mártinak.

2010. szeptember 3., péntek

Sic transit...

Így múlik el a világ dicsősége.

E képet Brno-ban készítettem 2009. májusában a kapucinus kolostor kriptájában. Állt ott még egy figyelemre méltó mondat:

Voltunk, mint ti. Lesztek, mint mi...

Ex libris

Családi címerek / Coats of Arms (vegyes technika / mixed technics)
Ex libris. Jó kis műfaj, de ezen esetekben csak a családi címereket kellett elkészítenem hozzá.

Sporttársi megbizatások a régmúltból - nevek nélkül.

Csapd le csacsi

Kilencvenben történt. A Pest környéki kis istálló szomszédságában - ahol lovaink akkor álltak -, volt egy hatalmas másik. S benne malacok és tehenek, kicsik és nagyok, lovak  minden korosztályból és két ifjú szamár. Egy hölgy és egy úr. Ki megkötve, ki szabad akaratából. Tehát itt, az egyébként magát Augeaszt is zavarba ejtő viszonyok közt lett egy derűs tavaszi délelőttre meghirdetve gazduram szamárcsődörének pedikűrje. A program érdekesnek ígérkezett, tekintettel arra, hogy a derék pára nem volt ugyan becsibészelve, de szakasztott úgy viselte maga magát, mintha mégis. Nem cifrázom, a falubéli lovasok réme volt. Néha bizony szabadságolta magát a tanyáról. Ily alkalmakkor terepen nemigen szeretett senki lovasember összefutni vele. Amennyiben a kényszerű találkozás mégis bekövetkezett, akkor a korábban kellemesnek kinéző percek legott rémálomba csaptak át. A nekivadult fülest kedves lovuk nyakában voltak kénytelenek visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának. Hazáig viszont őkelme egy pitbull elszántságával küzdött az igazáért. Otthon aztán nem tette zsebre, amit a szívlapáttal kapott, de jókedvét nem szeghette senki és semmi. A kovácsot hírből sem ismerte. Nem volt még olyan idős, és patái is még csak harminc centiméternyire kunkorodtak fel helyes nózija irányába... Lekötnie pedig már csak azért sem sikerült eladdig senki ember fiának, mivel nem is akadt olyan teremtett lény, aki erre akár egy szerény kísérletet is tett volna.

Ezen koordináták mentén virradt ránk a nagy nap. A sok érdeklődő már egymást tiporta a tett színhelyén, ahol szamarunk gyanútlanul szöszölgette reggeli betevőjét. A népes és homogénnek egyáltalán nem nevezhető csapat időközben kiegészült a gazda sógorával is. Az ismert filmrendező kéretlenül, de készségesen szellemi atyánkul szegődött. A csacsi egyébként igen kisnövésű lévén a gyalázatos túlerővel szemben meglepően hamar megadta magát. Így aztán ameddig a kovács sietve körbecsipkedte a túlnőtt patákat, rendezőnk hosszas monológba fogott. A szamár eközben a harchoz öltözött, kifejezetten szakadt hallgatóság egy jelentékeny részével a fején és fülén, valamint további három ügybuzgóval a lábain, megpróbált néha még ellenállni. Azonban mindez az ekkorra már teátrális előadásba bonyolódó művészlélek mondandójának amolyan hitvány díszletévé alacsonyodott. Amely előadás a következő témákat tárgyalta, szárnyalóan: csodálatos lovak, és még annál is csodálatosabb lovasszobrok. Az alkalom azonban nemcsak tolvajt szül, hanem mókás helyzeteket is, így aztán rendező úr nagyívű fejtegetését éppen azzal találta zárni, hogy asz'ondja:
- Nem beszélve a Donatello Gattamelata lovasszobráról Velencében, ami maga a csoda.

Nem szívesen szóltam volna bele az okfejtésébe, csendben hallgattam hát. Itt viszont olyan magas labdát dobott fel, hogy nem tudtam ellenállni tovább a kísértésnek. Tekintettel arra, hogy véletlenül éppen harmadik napja tanultam reggeltől estig a másnapi művészet-történet szigorlatomra, a témát illetően nagyon képben voltam. Csöndesen megszólaltam a sarokból, szerényen és szakadtan, lovazós mackónadrágban. (Kinek telt akkoriban lovas-gatyára?)
- Bocsánat, de a Gattamelata véletlenül nem Padovában van? Velencében Verrocchionak a Colleoni lovasszobra áll.

Embernek állát imigyen leesni még nem láttam, pedig már én sem vagyok harmadfű csikó.
Szegény, megsemmisülve csak ennyit mondott:
- És milyen igaza van.

Tanulság: 
Hiszen minden Aesopus - La Fontaine - Heltai Gáspár mese végén van olyan
és én nagyon szeretem őket.
Az ember sohasem tudhatja. Elég jól, legalább is nem. Egy biztos, e két szobor fellelési helye immár erősen rögzülni látszik a tudatomban.

2003. január

Anri

Kedvenc lovasszobrom az utóbbi évekből.

...és akinek a keze munkáját dícséri:

Heinrich SCHORNO (Anri) svájci származású szobrászművész.

(Micsoda véletlen, hogy udvarában gyönyörű arab telivér kancákat lel az ember.)

Sós perec

Az ígért szicíliai történet. Sikerrel átkonvertáltam tehát az ősi word-leletet.

Alig tíz éve jó szerencsém fél évre Szicília szigetére vetett szép lovak és kedves emberek társaságába. Mivel a lovarda egy hegy tetején állt, húsz perc séta árán, kövek és kaktuszok szegélyezte vadnyugati meredélyen leereszkedve juthattunk le a tengerpartra. Minden képzeletet felülmúlt, ahogy a ködpárán át felsejlettek az itáliai partok, az olasz csizma orra, és jól látszott a Messinai-szorosnál találkozó két tenger fenyegetően örvénylő sodrása. A közelben magányosan szunnyadó vulkánsziget (Stromboli), valamint arrébb, a tengerből kiálló sziklaszirtek, az Odüsszeusz hat tengerésztársát felfaló mitológiai nimfaszörnyről elnevezett Scyllák. 

Ezen a varázslatos helyen aznap kettesben mentünk ki lovagolni. Társam egy fiatal szürke színű magyar félvér kancával, én pedig a helyi erők sokat megélt idősb sötétpej heréltjével. Leérkezvén a partra, egyenesen a tengernek vettük az irányt. A derék herélttel hamar begázoltam a vízbe könyékig, a kancát azonban más fából faragták. Riadtan vetette meg mindkét elülső lábát a fenyegetően felé csapódó, majd visszahúzódó, tajtékzó habok ellenében, amelyek révedett vizslatása minket is szabályos, igaz szerencsésen enyhe tengeribetegségbe ejtett. Úgy tűnt, hogy Delfin - merthogy ez volt az istenadta kancalány neve -, egyelőre nem kíván osztozni velünk a fürdőzés örömében. Így álldigáltunk jót magunkért a tengerben az öreg lóval, mintegy húsz percig. Ekkor Delfin végre elszántan belevetette magát a habokba, így elindulhattunk végre. Azaz, elindulhattunk volna. Finoman összezártam a csizmáimat, de biza az én lovam meg sem moccant. Még egyszer, immár kissé határozottabban. Az eredmény ugyanaz. Vagyis semmi. Közben Delfin észbevéve a felkínálkozó lehetőségeket kifelé vette a vízből az irányt, vezetőlovas lévén sürgősen tenni kellett hát valamit. Egyéb noszogatási lehetőség nem kínálkozván, lábaimat kivéve a kengyelből, erélyesen oldalba taszajtottam velük a rezignált heréltet.

S ekkor az alábbi események zajlottak le gyors egymásutánban. A ló határozott mozdulattal megindult alattam, igen ám, de csak a feje, majd a nyaka és végül a teste. És slussz! A lábai változatlanul mozdulatlanok maradtak. E mozdulatsor végén álltó helyből olyat rántott rajtam, hogy azonnal egy tíz pontos félfordulattal, fejjel előre a vízben landoltam. Szegény hatmázsás pára lábai szó szerint gyökeret eresztettek az iszapba az ácsorgás ideje alatt. Kikászálódván láttam, amint társam a könnyeivel küszködik. Ne higgyék, hogy ennyire sajnált... Mikor berzenkedni próbáltam, hogy kis híján odavesztem, jó kedve nem lankadt. Hazafelé megállapítottuk, hogy a lovaglás tényleg veszélyes sport. Pláne azokra nézve, akik nem tanultak meg előtte elég jól úszni.

2003. január

Lószertár®

Lószállítás / Horse Transport, 1996 (tus / ink)
Evolúció. Firka, embléma, logó, sajtóhirdetés...
Nem tudom, Csontoscsonti emlékszik-e rá, hogy 1996 környékén agyaltunk a lovasboltjának valami jó kis néven.

Az én ötletem a Lószertár® volt.

A lovasbolt létrejött, de a keresztségben végül más nevet nyert.

Ekkor különben már birtokba vette két férőhelyes lószállító utánfutóját, amely "ihletője" volt az alábbi kis firkámnak.

Meg "május 35."

(Erich Kästner azonos című könyvének címlapján emlékeztem a görkoris lóra. Azóta tetszett.)

A második nap

Magyar Ügető Méneskönyv / Hungarian Trotter Studbook, 2000

Tessék. A Blogolda® második napja. Továbbra is a nosztalgia jegyében.

Angol telivér. Kedvenceim. Életem legeslegelső lovasrajza, amelyet tollheggyel készítettem (tentába mártogatósan). 1982 nyara. Tizennégy éves voltam.

Máig élénken emlékszem, milyen furcsa volt szembesülni azzal, hogy ha húzok egy vonalat az biza ott is marad. Nem, hogy nem ér radírozni, de lehetetlen.

Alatta pedig egy ügetőlóról készült tusrajzom a Magyar Ügető Méneskönyv XIX. kötetének borítójához, 2000 körül.

2010. szeptember 2., csütörtök

Egy jenki

Magyar Iparművészeti Főiskola - diplomamunka
1991. április

(Jövőre lesz húsz éve... Te jó ég!)

"Azok a nem túl gyöngéd törvények és szokások, amelyekről ebben az elbeszélésben szó esik, történelmileg a legnagyobb mértékben hitelesek, miként a bemutatásukra felhozott események is mind azok. Nem állítjuk, hogy e törvények és szokások csakugyan léteztek a VI. század Angliájában, de úgy véljük, teljesen jogos az a következtetés, hogy ha ezek közül valamelyik hiányzott is e régmúlt korban, bizton egy még rosszabb nyújtott helyette bőséges kárpótlást."
Mark Twain: Egy jenki Artur király udvarában /
A Connecticut Yankee in King Arthur's Court
(linoleummetszet / lino cutting)

Mindenféle fajta

Bábolnai arab mén  (színes ceruza / coloured pencil)

A világ lófajtáit bemutató sorozat dirib-d-arabjai.

Mármint csak az egyik az arab.
Belga hidegvérű mén  (színes ceruza / coloured pencil)

Kovács Bandi czímere

...vagyis pontosabban Bandié, aki szakmáját tekintve kovács.

A mobil kovácsműhely (utánfutó) dekorációja általam, 1999 tájékán. 


Kedves Bandi! Legyen neked könnyű a föld! 
Isten veled!

(Meghalt 2011. január legelején. Egy idősek voltunk...)

Tatárka

Ezt a képet Máté Gábor fotográfus készítette 1987-88 táján.

Tatárká-t, első lovamat "ábrázolja" elmélyült legelés közben és nem mellesleg 20 éves korában.

Pontosabban a sörénye élét és a marját.

(TATÁRKA 1968. évi jegytelen pej versenyfélvér kanca. Apja Balmoral xx, anyja Tréfás (fv) Chitet xx után.)

Abban megegyeztünk, hogy teljesen olyan, mint egy alpesi táj. A hegy gerince. Éppen csak nem hófedte. Aztán 1989-ben együtt utazgatva (kutyánkkal, Paszkállal, autóstoppal!) Zürichben bele is futottunk a "svájci MÁV" (SBB CFF FFS) éves menetrendjébe... A borítón pedig gyakorlatilag ez a kép szerepelt. Csak az a ló szürke volt. :-) Egyszerre sírtunk és nevettünk. 2000-ben pedig e Tatárkáról készült kép ott virított az Alibi hat hónapra 3. Lovak belső címoldalán.

Lautrec

Tanulmányok / Studies, 1988 (vegyes technika / mixed technics)
Kedves Henri!

Micsoda gyűjteményes kiállítását volt szerencsém látni 1987-ben a svájci Montreaux-ben - mon dieu! Felejthetetlen volt. Ettől kezdve nekem üzembiztosan nem a Jazz Fesztivál ugrik be a fenti városkáról.


"A fiatal Lautrec rajzai, legkorábbi festményei a lovaglás iránti érdeklődéséről tanúskodnak. Már első festményei, mint a Lovát nyergelő tüzér nagy virtuozitásról és modernségről adnak számot. Első jelentős művei portrék, amiket a családja tagjairól készített. A japán metszetek mellett később főleg a kor neves illusztrátorai hatottak rá, főleg Degas témáit és stílusát csodálta.


A Fernando cirkusz műlovarnője Toulouse-Lautrec első nagyméretű, többfigurás kompozíciója, amelyben szakított az impresszionista módszerekkel: rövid, gyors ecsetvonások helyett színes, lapos foltokat használt. "

Komolyan


Kérem szépen, 2004 májusa óta ezek itten Magyarország hivatalos lódokumentumainak oldalai.

Különösen a ló diagramot készítettem lelkesen (alsó kép bal oldala). Számomra teljesen érthetetlen módon a mai napig a legtöbb nyugat-európai ország lóútlevelében szereplő efféle rajz ló helyett egy kedves tapírt ábrázol. Azt is oly módon, hogy valami műkedvelő egy alig fogó filctollal sebtében megrajzolta. Mondjuk mindezt 1972-ben...

Aztán úgy maradt szegényke.

Csikónézegetős

Kedves látogatók

Nagy nap volt a tegnapi. Este végre elérkezett az ideje annak, hogy ismerősöm kancájának a héten világra jött, világszép csikaját saját szememmel is illessem. Alig háromnegyed órát várattam meg a boldog és nem kevésbé büszke tulajdonost, aki ezt az időintervallumot egy széles, ám annál kihaltabb, síri-setét úton téblábolva volt kénytelen eltölteni. Némi mea culpázást és restellkedést követően nekiiramodtunk. Igyekeznünk kellett, ha a lovászt nem akartuk a legszebb álmából felriasztani, és dehogy is akartunk mink olyasmit tenni. Nem beszélve a lovak nyugalmának nem kívánt megzavarásáról, ami miatt meg is egyeztünk, hogy hangulatvilágítás mellett fogjuk a kisfickót szemrevételezni, csak a boxtól messzebb eső előtér fénybe borításának eszközlésével. Húsz percnyi autókázás után meg is érkeztünk a sötét istállóhoz. A szolgálati lakból halovány fény szűrődött ki, jelezve, hogy még éppen időben érkeztünk ahhoz, hogy egy oltári cifra káromkodást elkerüljünk. Üdvözöltük a lovászt, aki jól megérdemelt, meleg vacsoráját költötte volna éppen. Igen éh lévén, hamar magunkra is hagyott minket. A boxban egy anyaló, valamint egy kíváncsi hóka orr tulajdonosa fogadott bennünket. Igen ám, csakhogy a kezemben volt a hatalmas kulcscsomóm, ami könyékig bealmolt boxban, setétben véghezvitt csikódögönyözésnél nagyon zavarólag tud hatni, hát még mennyire el tud bújni, ha az ember egy észbe sem vett pillanatban a markából diszkréten elhullajtja. Na, nem. Én aztán nem fogok itt szégyen szemre reggelig az alomban kulcsokat keresgélni. Hamar találtam is a tekintélyes terjedelmű köteg elhelyezésére tökéletesen alkalmasnak tetsző helyet. Nekem legalábbis nagyon megtetszett. A múló évek során, szép lassan az összes létező reteszoldó ketyerémet egyazon karikára halmoztam. Ekkor tehát egy határozottan elegánsnak aposztrofálható mozdulattal a box bejáratának kereteként szolgáló vasoszlop tetejére biggyesztettem eme kulcshalmot, s alig vártam, hogy végre teljes terjedelmében megnézhessem az aranyszőrű jövevényt.

Az apró bökkenő csak az volt, hogy ahhoz, hogy ugyanezen kulcsoknak újólag a birtokába jussak, ezután egy hanyag, nyújtózkodó mozdulat helyett (igen magas oszlopról van szó, s én meg ölég alacsonyra sikeredtem), szóval ehelyett hirtelen a következő csekély számú, de elengedhetetlen segédeszköz alkalmazására szorultam legott: 1 darab gumipók, 1 km hosszú drót, 1 darab közepes fejsze, 1 darab tízkilós kalapács, 1 km hosszabbítózsineg, 1 darab flex, néhány vödör víz (tűzoltáshoz), egy vállalkozó szellem, csipetnyi lelemény, kétszer fertály óra, ja, és a továbbiakban még nagyjából 1000 lux fényerő, hogy a szabadítóművész úr - a lovász -, az orránál tovább is lásson. Nagyjából ennyi.

A vizit így jelentős késedelmet szenvedett. Mert biza a kulcsok, ahelyett, hogy az oszlop tetején türelmesen várták volna, hogy kigyönyörködjük magunkat a csikóban, nagy dérrel-durral, csörömpöléssel zuhogtak most alá. Az oszlopnak látszó tárgy ugyanis nem volt más, mint a betonalapba függőlegesen beágyazott zártszelvény. Mihez képest teteje az világos, hogy nem volt. Éppen elég széles nyílással azonban rendelkezett ahhoz, hogy mint feneketlen bendő, nyelje el kulcsaim halmazát. Egyelőre határozottan úgy tűnt, örökre.

- Ez a kulcsod volt? - szállt felém csilingelve vendéglátóm élcelődő hangja, s kristálytisztán éreztem benne, hogy bízzam csak rá, ő aztán érti a tréfát. Ám a következő pillanatban már neki is megtörni látszott szemében a fény. Kissé elbizonytalanodott. Lassan felismerte, hogy távozásunk záloga immár valóban egy kétméteres cső gyomrában, sőt, mondhatni lúdtalpbetétjében nyugszik, nagyjából a Földgolyóbis túloldalán.

- Oké, nyugalom. - Nem nagy ügy. Mondhatni: - Bagatell.
- Nem is kell ide semmi egyéb, mint egy hosszabb drót, hamar kampót hajlítgatunk a végére, oszt kihalásszuk, jó’van. Mondanom sem kell, hogy ez a drótos-kampós, horgász-módszer kacsának bizonyult. Nem nyert. A legaggasztóbb mégis az volt, hogy a kulcsnak hollétét nem jelezte vissza semmilyen turka-piszka által gerjesztett neszezés. Istennek hála azonban, végül elegendőnek bizonyult a báltermi fényár, a flex, a fejsze, egy tekintélyes x, y és z koordinátákkal rendelkező kalapács, némi furbint és finesz, valamint a mutató és a középsőujj latba vetése. Némi türelemmel fűszerezve. Azért írom így, mert abból annyi jutott csak az elegybe, mint jó szakácsnál fűszerből az étekbe. Épphogy.


Horgász a pácban

Segítőnk hamar lékelni kezdte hát az oszlopot. Szótlanul, átgondoltan, minden mozdulatot jól megfontolva. Valahogy olyan formán, ahogy szlovák illetőségű a legközelebbi felmenőjét, amennyiben nőnemű. Azonban nem a legaljánál esett neki, hiszen félő volt, hogy ezt követően egy alaposan kikozmetikázott kulcscsomóval lesz majd dolgunk. Mire mennénk átvágott kulcsokkal? Hátha valakinek az autóját még nyitja, ha a mienket már nem is?

Feje tetejére állított V betűt vésett az oszlopba a fiú, majd lehajlítgatta az így nyert fülecskét. S most jöttek az ujjak. Miután elég alaposan megégette őket, ugyanezzel az alapossággal követte a nyomokat az oduban, sokáig minden eredmény nélkül. Ekkor bizony komolyan azon kezdtem aggódni, nehogy a vashasáb - a lelkes kőműveseknek hála - mondjuk egy cca. hatvan centi vastag betonalap aljáig le legyen döfve, s netán légkalapács segítségét is igénybe kényszerüljünk venni. Hiszen ne tévesszük szem elől - amint végig az expedíció során mi sem -, hogy a lovak pihenését semmiképpen sem kívántuk megzavarni, s ehhez az elképzelésünkhöz foggal-körömmel ragaszkodtunk.

Az - kérdem én -, hogy a kismama körül 1000 decibel hangerő és jelentékeny fényjelenségek, továbbá égő szikranyalábok szerteprüszkölése kíséretében valaki ártatlanul elbontani készül a boxot, majd szép lassan magát az istállót is a fejük fölül, már miért kéne megzavarjon egy szénáját békésen szöszölő növényevőt, s csecsszopáshoz nekikészülő kisdedét este fél tízkor? Miközben ilyen módon javában folyt a fáradhatatlan hajsza a vertikális alagútban, illemtudóan meg-megemlítette az ujjak tulajdonosa, hogy egyszer sem kellett még ennyit fáradnia velük semmi nemű cél érdekében. Érteni ugyan nem értettük - biztosan naponta ejtik be átkozott kulcstartóikat a kedves idelátogató népek, - de amikor teljes részvétünk felől biztosítottuk, hamar megbékélt rosssz sorsával. A lovászlakban nagyjából ugyanekkor süllyedt a vacsora hőfoka a kritikus érték alá.

Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy kapása van. Sebtében verbuvált, lelkesítő nótákat zengő kórusunktól övezvén, szép sorjában, az alábbi leleteket tárta napvilágra: egy megkövesedett papucsállatka, egy mammut bal felső 6-os zápfoga, egy hieroglif papyrus-tekercs, valami értekezés-féle Ramszeszekről (alkoho-lista), a Kincses-sziget méretarányos térképe, egy szakítólevél rondírással, egy telesírt textilzsebkendő H. P. monogrammal, néhány vízbe ölt csikk, számtalan rágógumi papír, két patakaparó, II. Sarukkin akkád király bronz fejszobra a Nemzeti Múzeumból (természetesen az irakiból), valamint egy gyári új, nullkilométeres műfogsor. No, és természetesen végre az az elátkozott kulcscsokor.

Én még soha életemben nem vesztettem el kulcsot. Fürtben meg pláne nem. Most azonban határozottan úgy éreztem, mintha egyszeriben minden eddigi elmaradásomat bepótoltam volna.

2003. május

Sicily

Szürke mén / Grey Horse, 1992 (ceruza, tus / pencil, ink)
A változatosság kedvéért egy arab. :-)

Fél év Szicíliában ...tán igaz sem volt, de rég volt, az már bizonyos. Amikor ráértem "csak úgy" rajzolgatni... Jut eszembe. Ehhez az utazáshoz kapcsolódik egy kis szösszenet is, mihelyst át tudom konvertálni az ősi word doksit (simán persze nem megy, miért nem csodálkozom?), csatolom.

Firka

Angol telivér csikó / Colt (ceruza / pencil)
Küzdelem / Fighting (ceruza / pencil)
...amikor szintén nem lesz belőle semmi.


Irka-firkák innen-onnan, térben és időben.

Volt egyszer egy...













honlapterv...



Sajnálom, hogy nem lett belőle semmi.

Helyette ez van.

...meg még egy

Sárkányölő Szent György (tus / ink)
Tyűha!!!

Fél éve adós vagyok egy sárkányölős emblémával is... Majd most!

Az elmúlt röpke egy év amolyan beváltós. Úgy hiszem.

Szent György (270 körül - 303. április 23.) római kori katona és keresztény mártír. Szentté avatását a legtöbb keresztény egyház elismeri; egyike a leghíresebb katonai szenteknek. Leginkább a sárkányt legyőző lovag képében ismert, emellett több ország és város védőszentjeként is tisztelik. Egyike a tizennégy segítőszentnek.  

Természetesen a lovasok védőszentje is.

További ígéret

Muscat, 1988 (olaj / oil)
Nem tartottam meg viszont azt a fogadalmamat, amit 1988-ban tettem, amikor ezt a képet elkövettem. Így aztán életemben azóta sem festettem olajjal. Egyszer talán ezt is beváltom.

Első, és - talán - nem utolsó olajfestményem.


...és egy kis kiegészítés: nem volt nehéz fellelnem a lófej "tulajdonosát", tekintettel a nem mindennapi hókára. Ma (2014.03.30.) meg is leltem:

tehát a képen MUSCAT nevű arab látható, született 1971-ben a tyerszkij ménesben (apja: Salon, any. Malpia, ap. Priboj).

In medias res

Lófej / Horse Head, 2010 (ceruza / pencil)
...el kéne kezdeni... 

Két éve biztosan készülök rá. Mármint arra, hogy elsősorban firkáim és esetleg irkáim feldobálom e közegbe. Hol kezdjem? Ugorjunk fejest a közepébe.

2010 nyár dereka. Valahol a nagyvilágban. 

Erre a rajzra is készültem. Vittem magammal szép papírt, rengeteg ceruzát, színeset, grafitot. A repülőre nem is mertem felvinni őket. Féltem, hogy elveszik. Tudniillik mindnyájan szépen ki voltak hegyezve. Poggyászként érkeztek, és láss csodát! Épkézláb. Habár rajzeszközök esetében ez némi képzavar.


Megígértem tehát magamnak, hogy megrajzolom. Határozottan jól esett, hogy megtartottam a szavamat.