2010. szeptember 2., csütörtök

Csikónézegetős

Kedves látogatók

Nagy nap volt a tegnapi. Este végre elérkezett az ideje annak, hogy ismerősöm kancájának a héten világra jött, világszép csikaját saját szememmel is illessem. Alig háromnegyed órát várattam meg a boldog és nem kevésbé büszke tulajdonost, aki ezt az időintervallumot egy széles, ám annál kihaltabb, síri-setét úton téblábolva volt kénytelen eltölteni. Némi mea culpázást és restellkedést követően nekiiramodtunk. Igyekeznünk kellett, ha a lovászt nem akartuk a legszebb álmából felriasztani, és dehogy is akartunk mink olyasmit tenni. Nem beszélve a lovak nyugalmának nem kívánt megzavarásáról, ami miatt meg is egyeztünk, hogy hangulatvilágítás mellett fogjuk a kisfickót szemrevételezni, csak a boxtól messzebb eső előtér fénybe borításának eszközlésével. Húsz percnyi autókázás után meg is érkeztünk a sötét istállóhoz. A szolgálati lakból halovány fény szűrődött ki, jelezve, hogy még éppen időben érkeztünk ahhoz, hogy egy oltári cifra káromkodást elkerüljünk. Üdvözöltük a lovászt, aki jól megérdemelt, meleg vacsoráját költötte volna éppen. Igen éh lévén, hamar magunkra is hagyott minket. A boxban egy anyaló, valamint egy kíváncsi hóka orr tulajdonosa fogadott bennünket. Igen ám, csakhogy a kezemben volt a hatalmas kulcscsomóm, ami könyékig bealmolt boxban, setétben véghezvitt csikódögönyözésnél nagyon zavarólag tud hatni, hát még mennyire el tud bújni, ha az ember egy észbe sem vett pillanatban a markából diszkréten elhullajtja. Na, nem. Én aztán nem fogok itt szégyen szemre reggelig az alomban kulcsokat keresgélni. Hamar találtam is a tekintélyes terjedelmű köteg elhelyezésére tökéletesen alkalmasnak tetsző helyet. Nekem legalábbis nagyon megtetszett. A múló évek során, szép lassan az összes létező reteszoldó ketyerémet egyazon karikára halmoztam. Ekkor tehát egy határozottan elegánsnak aposztrofálható mozdulattal a box bejáratának kereteként szolgáló vasoszlop tetejére biggyesztettem eme kulcshalmot, s alig vártam, hogy végre teljes terjedelmében megnézhessem az aranyszőrű jövevényt.

Az apró bökkenő csak az volt, hogy ahhoz, hogy ugyanezen kulcsoknak újólag a birtokába jussak, ezután egy hanyag, nyújtózkodó mozdulat helyett (igen magas oszlopról van szó, s én meg ölég alacsonyra sikeredtem), szóval ehelyett hirtelen a következő csekély számú, de elengedhetetlen segédeszköz alkalmazására szorultam legott: 1 darab gumipók, 1 km hosszú drót, 1 darab közepes fejsze, 1 darab tízkilós kalapács, 1 km hosszabbítózsineg, 1 darab flex, néhány vödör víz (tűzoltáshoz), egy vállalkozó szellem, csipetnyi lelemény, kétszer fertály óra, ja, és a továbbiakban még nagyjából 1000 lux fényerő, hogy a szabadítóművész úr - a lovász -, az orránál tovább is lásson. Nagyjából ennyi.

A vizit így jelentős késedelmet szenvedett. Mert biza a kulcsok, ahelyett, hogy az oszlop tetején türelmesen várták volna, hogy kigyönyörködjük magunkat a csikóban, nagy dérrel-durral, csörömpöléssel zuhogtak most alá. Az oszlopnak látszó tárgy ugyanis nem volt más, mint a betonalapba függőlegesen beágyazott zártszelvény. Mihez képest teteje az világos, hogy nem volt. Éppen elég széles nyílással azonban rendelkezett ahhoz, hogy mint feneketlen bendő, nyelje el kulcsaim halmazát. Egyelőre határozottan úgy tűnt, örökre.

- Ez a kulcsod volt? - szállt felém csilingelve vendéglátóm élcelődő hangja, s kristálytisztán éreztem benne, hogy bízzam csak rá, ő aztán érti a tréfát. Ám a következő pillanatban már neki is megtörni látszott szemében a fény. Kissé elbizonytalanodott. Lassan felismerte, hogy távozásunk záloga immár valóban egy kétméteres cső gyomrában, sőt, mondhatni lúdtalpbetétjében nyugszik, nagyjából a Földgolyóbis túloldalán.

- Oké, nyugalom. - Nem nagy ügy. Mondhatni: - Bagatell.
- Nem is kell ide semmi egyéb, mint egy hosszabb drót, hamar kampót hajlítgatunk a végére, oszt kihalásszuk, jó’van. Mondanom sem kell, hogy ez a drótos-kampós, horgász-módszer kacsának bizonyult. Nem nyert. A legaggasztóbb mégis az volt, hogy a kulcsnak hollétét nem jelezte vissza semmilyen turka-piszka által gerjesztett neszezés. Istennek hála azonban, végül elegendőnek bizonyult a báltermi fényár, a flex, a fejsze, egy tekintélyes x, y és z koordinátákkal rendelkező kalapács, némi furbint és finesz, valamint a mutató és a középsőujj latba vetése. Némi türelemmel fűszerezve. Azért írom így, mert abból annyi jutott csak az elegybe, mint jó szakácsnál fűszerből az étekbe. Épphogy.


Horgász a pácban

Segítőnk hamar lékelni kezdte hát az oszlopot. Szótlanul, átgondoltan, minden mozdulatot jól megfontolva. Valahogy olyan formán, ahogy szlovák illetőségű a legközelebbi felmenőjét, amennyiben nőnemű. Azonban nem a legaljánál esett neki, hiszen félő volt, hogy ezt követően egy alaposan kikozmetikázott kulcscsomóval lesz majd dolgunk. Mire mennénk átvágott kulcsokkal? Hátha valakinek az autóját még nyitja, ha a mienket már nem is?

Feje tetejére állított V betűt vésett az oszlopba a fiú, majd lehajlítgatta az így nyert fülecskét. S most jöttek az ujjak. Miután elég alaposan megégette őket, ugyanezzel az alapossággal követte a nyomokat az oduban, sokáig minden eredmény nélkül. Ekkor bizony komolyan azon kezdtem aggódni, nehogy a vashasáb - a lelkes kőműveseknek hála - mondjuk egy cca. hatvan centi vastag betonalap aljáig le legyen döfve, s netán légkalapács segítségét is igénybe kényszerüljünk venni. Hiszen ne tévesszük szem elől - amint végig az expedíció során mi sem -, hogy a lovak pihenését semmiképpen sem kívántuk megzavarni, s ehhez az elképzelésünkhöz foggal-körömmel ragaszkodtunk.

Az - kérdem én -, hogy a kismama körül 1000 decibel hangerő és jelentékeny fényjelenségek, továbbá égő szikranyalábok szerteprüszkölése kíséretében valaki ártatlanul elbontani készül a boxot, majd szép lassan magát az istállót is a fejük fölül, már miért kéne megzavarjon egy szénáját békésen szöszölő növényevőt, s csecsszopáshoz nekikészülő kisdedét este fél tízkor? Miközben ilyen módon javában folyt a fáradhatatlan hajsza a vertikális alagútban, illemtudóan meg-megemlítette az ujjak tulajdonosa, hogy egyszer sem kellett még ennyit fáradnia velük semmi nemű cél érdekében. Érteni ugyan nem értettük - biztosan naponta ejtik be átkozott kulcstartóikat a kedves idelátogató népek, - de amikor teljes részvétünk felől biztosítottuk, hamar megbékélt rosssz sorsával. A lovászlakban nagyjából ugyanekkor süllyedt a vacsora hőfoka a kritikus érték alá.

Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy kapása van. Sebtében verbuvált, lelkesítő nótákat zengő kórusunktól övezvén, szép sorjában, az alábbi leleteket tárta napvilágra: egy megkövesedett papucsállatka, egy mammut bal felső 6-os zápfoga, egy hieroglif papyrus-tekercs, valami értekezés-féle Ramszeszekről (alkoho-lista), a Kincses-sziget méretarányos térképe, egy szakítólevél rondírással, egy telesírt textilzsebkendő H. P. monogrammal, néhány vízbe ölt csikk, számtalan rágógumi papír, két patakaparó, II. Sarukkin akkád király bronz fejszobra a Nemzeti Múzeumból (természetesen az irakiból), valamint egy gyári új, nullkilométeres műfogsor. No, és természetesen végre az az elátkozott kulcscsokor.

Én még soha életemben nem vesztettem el kulcsot. Fürtben meg pláne nem. Most azonban határozottan úgy éreztem, mintha egyszeriben minden eddigi elmaradásomat bepótoltam volna.

2003. május

Nincsenek megjegyzések: