2012. február 3., péntek

Mínuszban vagyunk

Úgy értem, például a Celsius fokokat illetően. Nosztalgia? Köszi, nem így. Nem pont erre gondoltam a múltkor.

Nyugati tér anno 1987. január 12. (Fotó: Baric Imre / MTI)


Emlékezetes év volt. Leérettségiztem. Felvettek a főiskolára. Igaz, előfelvételivel, ezért elszegődtem nyomdászinasnak. Azon a Szilveszteren, este 8-kor egy könnyű kis farmerdzsekiben várakoztam a Nyugati (leánykori nevén Marx) téren, az óra alatt, amelyen vidáman futott körbe a felirat: 1986. 12. 31. Aztán meg ez: + 12 °C...
És elérkezett 1987 és a január, vele pedig a 35-50 cm-es hó és a reggel 1/2 7-kor mért –25 °C-ok. (Ugyanott olvastam ezt a hírt is, csak mintha most kicsit lomhábban tekergőzött volna, kissé megdermedve, mint mindnyájan.) 7-re mentem dolgozni, és csak egy villamosmegállónyira voltam a munkahelyemtől. Azonban amint kiléptem a kapunkon, rögvest belefagyott az orromba a vízpára. Alig jött valami levegő. Beletelt egy kis időbe, mire megszoktam az érzést. Nagyon kellemetlen volt. Nem sokat teketóriáztam, inkább lesiettem a talajszint alá és tettem egy jó nagy tiszteletkört a finom melegben Kisföldalatti – 3-as Metró összeállításban. Mindenképpen megérte, ráadásul a földalatti megállója tőlünk akkor még félúton volt a villamosmegállóhoz képest. Sokan így okoskodhattak (le a föld alá), mert én még ilyen tömeget életemben nem láttam a Metróban sem addig, sem azóta. De nem bántuk az akolmeleget. Alig félórányi volt a kitérő a tőlem 5 percre található célállomásig. Aztán délután, Tatárka nevű lovam hátán üldögélve, meg is állapítottam, hogy most már milyen kellemesen enyhe az idő. És tényleg. Csak –14 °C volt. Úgy rémlik, 2-3 napig tartott ez az ítéletidő. Hihetetlen, hogy milyen üdítő volt az enyhülés.
Voltak kamaszfiúk számosan (volt gimis osztálytársak, későbbi főiskolai évfolyamtársak), akik szegények ekkortájt töltötték kötelező sorkatonai szolgálatukat, s volt "szerencséjük" példának okáért mondjuk őrségben, egyedül ücsörögve múlatni a kellemesnek nem nevezhető éjszakai órákat... Az ő emlékeikhez képest az én kis földalatti történetem tényleg harmatgyenge mutatvány. Nekik finom meleg környezetet, kandallót, forralt bort kívánok az elkövetkezendő napokra. Több csuporral.
Tisztán előttem vannak a Közértünk csupasz polcai is.  Se kenyér, se tej, se semmi. Kifejezetten ijesztő volt. (Ilyet aztán legközelebb a taxisblokád napjaiban láttam.) Ilyen gondolatokkal a fejemben próbálok felkészülni a ránk váró cudarságokra, de nagyon nem bánnám, ha az időjárás előrejelzés nem kivételesen jó néhány fokkal túlbecsülné a mínuszokat. A Malév legalább már nincsen mínuszban (béke poraira), mert már nincs. Legyenek most már mínuszban a mínuszok!

Update: Most látom, hogy másnak is beugrott ez a legendás tél, ráadásul hasonló zöngékkel. Igaz, én kicsit hamarabb álltam elő tegnap a farbával. Nincs új a nap alatt, mondják. ...és tényleg.