2010. november 17., szerda

Merengő

Jelet adni köllene, de mit is tehetnék ebbeli tehetetlenségemben, hittem elüször, azonban látám, hogy más lóbúl valósi teremtett lélök is mongyotta már vala az maga farbáit ehelyt. S lám, vagy teszen tanúbizonyságot, mintha mingyár megveszekedne, de asztán alább adván az agarak hadaibúl megbékéle. Bár tsak tehetnék magam is hasonlatost. Vajh, mit teend ilyenkor az árva léleknek gyümöccse, melly fajtából magam es valósi volnék? Serényen emészti maga magát, ahogy az egek ura forgandja az idő kerekit, másik malmokra. Hol vannak immáron azon szép napok, mikoris mindennek felette állottam, kérdeném, de alig akad ollyas, ki hallga, mit beszél ez évekkel terhedett lúvaknak gyöngybül formázott ékessége. 

Csoda, ha bánatom belé fojtandó megent nyomom inkább üstököm früstökömbe?

Mindig csipeget (Fotó: Cseke M.)