2020. október 14., szerda

Dating Roller Coaster

(Apps and Downs)

A napokban “kezembe” (vagy inkább a szemem elé) került egy szokatlanul hosszú infografika prokról és kontrákról: Tinder-ügyben. Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani néhány gondolatot.
Azt már kedvenc előadóm, Sheryl Crow is megénekelte az All by myself című feldolgozásában, hogy egyik alapvető érzésünk a magány. Eric Carmen, a dal eredeti szerzője – a fő motívumot Szergej Vasziljevics Rahmanyinov 2. szimfóniájának 2. tételéből kölcsönözve – a személyes magányra gondolhatott, de korunk különös érintettsége és kitettsége okán nyugodtan lehetne az internetes generációk himnusza.
E generációk számára a személyes kapcsolat, az érintkezés fogalma egyre idegenebb, szociális interakcióik szinte kizárólag az online térben bonyolódnak és arra korlátozódnak. Habár a technikának köszönhetően egymással állandó kapcsolatban állunk, még soha nem éltünk egymástól ennyire elszigetelve. A magányosság réme talán soha nem volt ilyen fenyegető. Miközben mindezt észre sem vesszük. Ez a kollektív társas magány korszaka. Legyen szó egyedülállókról vagy kapcsolatban élőkről, ez az életérzés népes tömegeket űz a társkeresés (had)színterére.
És ebben a közegben (tegyük hozzá, e csapdában) jelentek meg és élik virágkorukat a társkereső alkalmazások. Az a legtöbb közvéleménykutatásból világosan kirajzolódik, hogy a felhasználók döntő többsége szerint az online társkeresés nagyszerű lehetőség a szomorúság, a szorongató magányosság érzésének leküzdésére. Azonban ne feledjük, hogy valamiről azt gondolni, hogy számunkra hasznos, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy valóban az.
Mielőtt fejest ugrunk tehát a – ha nem is vak, de legalábbis félszemű– randizásba, érdemes tudatosítani magunkban, hogy intenzívebb érzelmi állapotban hajlamosabbak vagyunk meggondolatlanul cselekedni – tehát csak óvatosan az olyan döntésekkel, amelyeket utólag megbán az ember (és/vagy a lánya).
Szorult helyzetben teljesen emberi összekeverni a szezont a fazonnal. Úgyhogy ahelyett, hogy egy sebtiben kedvesnek vélt vadidegen karjaiban keresnénk a vigaszt, előbb fontos volna detektálni feldúltságunk valódi okait és körvonalazni az arra leghatékonyabb kúrá(ka)t. Hiszen ilyenkor leginkább baráti társaságra lenne szükségünk, az ő osztatlan figyelmükre, vagy csupán egy pár figyelmes fülre – gondoljunk pl. Majmunkára a Szindbád című filmből. 
Persze, ahogy a fenti nóta is mondja: “When I dial the telephone, nobody's home”. Ezért hívtam én ezt fentebb csapdahelyzetnek. Mielőtt részint saját illúzióink áldozatává válunk, hasznos lehet, ha legsötétebb pillanatainkban is képesek maradunk szemünk előtt tartani, hogy pontosan erre az érzékcsalódásra is épül az egész iparág.
Ahogy a költő is megfogalmazta: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek (bárkinek). Karinthy Frigyes sorai abból az érzésből táplálkoznak, amikor mindent elsöprő sürgető szükségét érezzük a felénk forduló figyelemnek. És amikor a hiánya okozta szenvedés azonnali cselekvésre sarkall minket. Ezt is sokan megénekelték már előttem, hogy a figyelem napjainkban mekkora hiánycikk.
A fentebb írtak alapján, és a “cipőt a cipőboltból” igazsága mentén könnyen belátható, hogy megálmodói jól okoskodtak, amikor előrukkoltak a Tinder ötletével.
 
Nyilván számos randi-app létezik a halpiacon, a gondolatébresztés szempontjából most csupán a leglátogatottabb (és legismertebb) érdekesebb adatain futok át. A Tinder társkereső alkalmazás világszerte 50 millió felhasználóval és naponta 10 millió látogatóval büszkélkedhet. Az infografikán ábrázolt felmérések szerint a felhasználók 79%-a az ezredforduló (Millennials/Gen Y) generációjához tartozik (1980–2000 közt születettek). 45%-uk a 25–34 éves korcsoport tagja. Ez jó hír azon felhasználóknak, akik közéjük tartoznak, míg a többieknek kevésbé.
 
Emellett a tinderező úri közönség 68%-a férfi, és csak 32%-uk nő (azaz Tinder Tündér, ahogy egy tinderező ismerőstől hallottam e kifejezést.)
54%-a egyedülálló, 
30%-a házas és
12%-a él párkapcsolatban.
Bónusz: a látogatók egyharmada brazil (??? vagy – gondolom én – inkább Brazíliában bejegyzett IP címről csólnakázik a nagy tavon, halászik a zavarosban).
 
A randi app-ok előnyeiről nekem itt most tisztem részletesebben beszámolni, de jelenleg minden előnyét hátrányként azonosítom, amiért is szíves elnézést kérek. A pro-k közlésétől jelen keretek közt így el kell tekintenem. Álljon itt annyi, hogy aki felelőssége teljes tudatában mégis úgy dönt, hogy a párkeresés–pártalálat vadászmezején a való világ béli erősen korlátozott lehetőségeken túl e platform számára egy elképzelhető alternatíva, annak nyugodt szívvel ajánlom, egy feltétellel. A (biztonsági) öveket kéretik becsatolni! Habár a matek sokaknak nem erőssége, próbáljuk minden szirupos tartalom summáját lehetőség szerint elosztani kettővel (ha valaki netán az így kapott eredményből még gyököt is vonna, tegye bátran).
 
Fake ups
1. A könnyű regisztrálást előnyként tartják számon, a magam részéről ezt inkább hátrányként látom, hisz annak, hogy a júzer már a bejelentkezés napján megismerjen valakit és vele akár randevúzzon is, igen jó az esélye. A türelem pedig egy nagyon hasznos és jellemformáló találmány, nem kéne mindig mindenhol engedni a most-rögtön kísértésének. 
2. Okosfényképek. Mint előny... Hát, én csak az ilyen-olyan nyuszis és egyéb filterrel tuningolt fényképekről visszatekintő lányokat-asszonyokat/anyákat-lányaikat szoktam rémülettel szemlélni, de miért volna előny, ha valaki egy alternatív valóságot építve magának az elefántcsonttornyából még az egyébként decens kinézetét is a fantasy-k szirupos világába tolja. És mit mondjon a vonal túloldalán a randipartner, amikor IRL szembesült az egyébként teljesen rendben lévő valósággal? (De ő egy hálivúdi dívát várt...)
3. Napi partnerválogatási-limit van (100). ..., hogy ez honnan nézve limit? A 101. mustrához tehát már Gold vagy Pro előfizetés kell, amit az emberek nagyjából jelentéktelen mértékben vesznek igénybe.

Real Downs
4. Az infografika szerint egy átlagos Tinder-felhasználó napi 35 percet tölt az alkalmazás használatával, és itt mindjárt a függés (addikció) rémségével is szembe találjuk magunkat. Nem folytatom.

Sokkal okosabban tesszük tehát, ha tinderezés helyett bármi mást csinálunk. Felhívjuk anyukánkat, vagy egyenként végighívjuk a barátnőinket (igenis addig próbálkozunk, amig valaki fel nem veszi azt az átkozott telefont), előveszünk egy jó könyvet vagy belekezdünk a blogírásba.
 
 

2018. június 5., kedd

Fifty

“Twenty years from now you will be more disappointed by the things that you didn't do than by the ones you did do. So throw off the bowlines. Sail away from the safe harbor. Catch the trade winds in your sails.
Explore. Dream. Discover.”

— Mark Twain

2017. május 27., szombat

Egyetem-begyetem

Kedves Blogom,
bár mostohán bántam veled az utóbbi években, kérlek, drukkolj nekem. Mindjárt indulok és 30 év elteltével ismét vizsgázom. Egyetemre járok, bizony, és nagyon élvezem. Hihetetlenül inspiráló. Hiányzott ez már nekem, mint egy falat kenyér. Ma művtöri vizsga lesz terítéken... Remélem, végül nem én...

2016. december 12., hétfő

Madaras

Két és fél éve nem írtam ide semmit...

Az énekesmadár személyi adatainak füzetbe rögzítése
Két és fél év rengeteg idő és mindjárt vége 2016-nak is! No, mielőtt úgy járnék, hogy ez az év is beteljesedik, idebiggyesztek egy kis szöszmöszt. Kivételesen nem leszek bőbeszédű.

A hétvégén madárgyűrűzésen voltunk a Börzsönyben.
Egy apró barátcinege a tenyérben. Nem kell megijedni, él és virul



Huncutka figyel
Hihetetlenül érdekes dolgokat mesélt Sarlós Dávid ezekről a gyönyörű énekesmadarakról. Döbbenetes élmény volt, hogy ha a hátukra fektetve a tenyerünkbe helyezte őket, akkor a képeken látható módon nem elrepültek, hanem megszeppenve nézelődtek.
A barátcinege közelebbről. Egy dekagramm körüli a "súlya"...

Ő meg itt egy kékcinege. A látszat ellenére szintén él és virul
Fantasztikus élmény volt! Köszönöm az invitálást!

2014. június 21., szombat

Kismókus

Szép fejű
Babylon édes-kedves királyfi, alias Maki vagy Kismókus, akad olyas, akinek profánul csak Béla.

Szívünk egyik csücske immár csinos sziluettben, és tegnap este.
Ebből a szögből detto

2014. május 11., vasárnap

A világ legszebb férfija

A legszebb ilyen lenne
Kérem, ilyen lenne egy korabeli ámerikai fényképész szerint híres színész honfitársaiból össze-"photoshoppolva".

A mindenkit izgató téma ugyanaz, a megoldás is (híres filmszínészek, ki más), a közzététel igénye szintúgy (bulvár), csak a technika finomodott. Nincs új a Nap alatt.
Tolnai Világlapja, 1933. május 17.

2014. április 13., vasárnap

Kutya a katedrán

Türelmesen vár. Közben igyekszik nagyon okos fejet vágni.
Hogy kerül a csizma az asztalra? Még mondja valaki, hogy a tanárok nem jó fejek. E kép a minap egy jó nevű budapesti középiskolában készült. Az előadás címe és témája a Kutyakiképzés etológiai háttere volt. Itt Huncut kutya figyelmének felkeltését láthatjuk. (A tőle jó pár méterre álló gazdájának kezében egy fecni prosciutto crudo lapul.)


Ugye látjuk a kutya fején és testtartásán, hogy abszolút motívált?

Az elmélet manifesztációja a gyakorlatban.

Szamárfül

Kérem szépen, alább a gyönyörű és ébenfekete szépséges szamárkisasszony nem Szemere szomorú szamarának szülötte. Hanem egy nehányórás magyar parlagi szamárgyerek. Hát nem gyönyörű?

Azért álljon itt az idézett opusz is, íme:

Romhányi József: Szamárfül

Szamármese 
Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre. De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc, kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő dőre öreg. Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő- lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre. Szomszédságban élt a fösvény Szemere, annak volt egy nőstény szamara. A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara számára, ezért sok szemérmes szamárkönny szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú szamara szemére. Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált? Öszvért!

Büszke anya és néhány órás leánykája

100% plüss

2014. április 12., szombat

Végre

...itt a tavasz – mondhatnám, de mivel tél sem volt, és túl sebesen tart az időjárás a forró nyár felé, nem tudom, mit mondjak.

Legyen ez: végre eshetne. És akkor ez a csodaszép hely is felfrissülhetne kicsikét. Így az egész télen oly hőn vágyott fű hamar ki fog száradni.

Mindenkinek ugyanaz a fűcsomó tetszik

Éppen mint álmaimban

2014. március 9., vasárnap

Delelés

Delelés
Ugye, hogy érdemes néha a fiókok mélyére túrni. Ezt a képet eddig még sose láttam. Nyáron lesz tíz éve, hogy készült (2004. július 10-én)...

Idilli hangulat, szép emlék.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem lett volna bátorságom egy pihenő szürkemarha gulya közepén ücsörögni, pláne a trónörökössel... hacsak... a gulyás, aki a képen nem látszik, nem lett volna majd' akkora, mint az előtérben heverésző bika. És biztosított róla, hogy borjas tehenek tucatjai ide, vezérbika oda, nem kell tartanunk tőlük. Neki elhittük.

Bűbájos mázsák (Fotók: Sarkantyú Márton)

2014. január 3., péntek

Fogócska, avagy vidám percek a legelőn

Bértartónak lenni nem leányálom. Nekem elhihetik, egy-két év kihagyással 1987 óta megszakítás nélkül űzöm ezen extrémsportot. Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, ha volna itt efféle ranglétra, talán feketeöves lehetnék. Azonban pontosan ezért megértem a barikád másik oldalán harcolókat is, a lovarda-tulajokat. Nekik sem könnyű galopp az élet velünk, hülye és kevésbé hülye bértartókkal. No, de most nem is erről szeretnék írni, hanem egy olyan hosszú évekkel ezelőtt megtörtént esetről, amely eredetileg és a mai napig úgy volt, hogy örökre a feledés homályába vész, hiszen rajtam és a főszereplő lovakon kívül senki emberfiának tudomása nem volt róla. Elmesélem.

Természetesen a gyönyörű ­– és azóta már az örök vadászmezőkre költözött – angol telivér tisztihátasommal az egyik főbb szerepben. 19 évig volt hű társam, jóban-rosszban a jegytelen, sötétpej csatamén. Négyéves korától a legutolsó néhány évét leszámítva (23 évet élt) tizensok évig lovagoltam minden áldott nap. Ezidőtájt egy olyan lovardában lakott, ahol a birtok kerítésén kívül volt egy hatalmas rét. Ne gondoljunk itt térdig érő fűre, de azért akadt rajta bőven szöszmötölnivaló. Ezen néhány hektáros földdarab eredetileg nem tartozott a lovarda-tulajok érdekeltségi körébe, és amikor aztán használatra megkapták, nem is tették ki rá a mi lovainkat, VIP legelőjükként óvatosan használták a néhány sajáttal, rövid időtartamra és ötletszerűen. Mivel én sohasem ijedtem meg az árnyékomtól és derék lovam ivaros ménként sosem lehett a többiekkel együtt a homokos, nagy karámokban, csak mindig maximum kihajtott zsebkendő-méretűekben, lencsibaba szemekkel kérdeztem meg a tulajt, hogy néha-néha, amikor úgyis üres a terület, kitehetném-é erre az ominózus gyepre az én szép lovamat néhány fertály órára. Az engedély birtokában jókedvűen szökdécselve és hálát rebegve elvonultam, és már másnap éltünk is a nagyszerű lehetőséggel.

Ekkor a kislóval már tíz éve voltunk kötelékben, így merem állítani, hogy haverok voltunk. Méghozzá jó haverok. Elég az hozzá, hogy mén létére a dominanciát hírből sem ismerte, nemhogy alfa-mén nem volt, de olyan betűje nincs is a görög ABC-nek, amivel ki lehetne fejezni, mennyire szelídnek mutatkozott tetszőleges lótársaságban, mert néha megpróbáltuk elvegyíteni heréltekkel. Ezek közül egy omega-egyed is komor vezérménnek mutatkozott őhozzá képest, tulajdonképpen abszolút össze lehetett volna tenni más lovakkal is. Ha ez még nem lett volna elég, hidegen hagyták a kancák is. Meglepő módon a sárlók is. És a nagyon sárlók is. A galopp pályán hozzászokott a társaságukhoz. Telivérem nem volt nagynövésű a maga 155 centiméteres marmagasságával, de merő izom volt, a hátán megállt az esővíz. Zömök, rövid kis ló volt, mélyen illesztett nyakkal, hatalmas fara szinte a háta közepéből indult. Klasszikus flyer-pofa volt, a versenypályán is jól szolgált. Élete első kétéves futamán 900 méteren kilenc hosszal nyert, ami alapján elképzelhető, milyen robbanékony jószág volt. Felvittem tehát az üres legelőre, amely a lovardához képest egy dombon volt, és amelyet csak egy időette villanypásztorszál választott el a nagyvilágtól, levettem róla a kötőféket, és könnyedén rácsaptam a farára, amitől őkelme vidám sprintben szaladt tova tőlem a kéthektárnyi területet feltérképezendő. Mindent körbeszimatolt vadászvizsla módjára, majd megállt középen és hosszasan és elégedetten csücsörített.

Néhány nap múlva egy roppant fárasztó munkanap után kiérkezvén a lovardába megint felnéztem a legelőre. Üres volt. Hogy a legeltetős perceket a lehető legjobban kihasználjam, nem bíbelődtem az átöltözéssel, amint voltam, magassarkúban, kilibbentem az autóból, szaladtam a karámhoz, hogy iziben felvigyem a lovamat. Hamar felértem vele, gyorsan levettem a fejéről a kötőféket, rácsaptam a farára, hogy na, eriggy', és… ez nem bizonyult jó ötletnek. A ló a megszokotthoz képest is gyorsabban spriccelt el tőlem, és amint felpillantottam, megláttam a távolban a lovardatulaj kicsi és összeszokott lócsapatát, természetesen egyazon legelőn. E csapat 3 kancából és az őket egy pitpull elszántságával védő, fiatal és alfa, herélt angol telivérből állt. Meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy a tulaj lovainak az én lovam felől nem lesz bántódása, de hogy verekedés lesz, már ami a heréltet illeti, abban biztos voltam. Hogy a kancák közül valamelyik éppen sárlott-e, arról sejtelmem sem volt, bár zabicsikó fogantatásától nem féltem, de néhány hisztis kancarúgástól és a herélt dühétől eléggé. Nem is csalatkoztam benne. Tehát amaz lovak is megindultak mindeközben az enyém felé, majd a terület közepén némi hattyúnyakas össznépi szimatolás és felhorkanások után a herélt a fülét a nyakán hátracsapva, azt szabályszerűen eltűntetve, tátott szájjal ugrott kíváncsi lovam irányába. Szerencsére neki sem kellett több, elindult a szokásos helyből sprintjében, amellyel hamar jókora előnyre tett szert. Miközben őrült iramban megkezdődött a vad hajsza, én rohamtempóban ledobáltam magamról a magassarkú cipellőket, áldottam az eget, hogy nadrágban vagyok, és mezítláb nekiiramodtam a lovak felé. Kis lovam magabiztos volt, a haverja vele volt (én), neki semmitől sem kellett tartania, határozottan élvezte a flúgos futamot, nyomában a vérben forgó szemű és tátott szájú, ám fületlen herélttel, aki szerencsére csupán egy V. osztályú ló lehetett a galoppon, így utólérnie egyelőre nem sikerült. Egy időre megkönnyebbültem, de mindjárt elővett a következő kétségbeesés. Mi a fene lesz, ha megállnak? Ekkor telivérem váratlanul oldotta meg a dilemmát, és hirtelen átlibbent a villanypásztoron, de mert ehhez kicsit lassítania kellett, a herélt még éppen elérte a foga legszélével úgy, hogy a hirtelen távozó farzsebébe még elhelyezhesse a névjegyét. Szerencsére ő nem tartott a hívatlan vendéggel. Ebben a pillanatban rákiáltottam a lovamra, hogy: – Hooooó, amire szó szerint lecövekelt és dülledő orrcimpákkal fújtatva bevárt a villanypásztor túlfelén ahelyett, hogy elrohant volna a vakvilágba. Beletelt egy kis időbe, mire odaértem, majd feltettem rá az ösztönösen magammal hurcolt kötőfékét, és hazavezettem a nyertes csatából a csodalovat. A vágás, amit a gaz herélt ejtett lovam hátulsó fertályán elég hosszú volt, de szerencsére csak a szőr jött le fél centi széles és fél méter hosszan, mintha leborotválták volna. A farról indult, átszaladt a farokrépán és a comján állt meg. Mintha csak Zorróval futottunk volna össze. Csak "Z" betű helyett egy kalligrafikus "J" díszítette hű társam hátsóját. Az egész hancúr tíz perc alatt lezajlott, én pedig úgy tértem vissza a lovardába, mint ha mi sem történt volna, bár érzésre néhány évet mintha öregedtem volna. Azért akadt olyan, aki viccesnek találta, hogy mezítláb vezetem a lovat, és nejlonharisnyában… 

Telivérem (2006 nyara, évekkel a történtek után)

2014. január 2., csütörtök

2013. december 25., szerda

Bejgli, újratöltve

Ha valamire legalább ráillik ez az unalomig nyüstölt, anglo-magyar "kifejezés", hogy újratöltve, akkor az bizony a bejgli.

Idén is csak mákkal és dióval. (Ezt nem lehet megunni.)

Mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt kívánok a Blogoldából is.

2013. november 10., vasárnap

Emlékek

Tatárkán xx (Vácrátót, 1999. március 30.)
Furcsa dolog a nosztalgia. Első ránézésre pozitív jelentéssel bír, de ha kicsit megpiszkáljuk, azért inkább keserédes, mint csupa dal-móka-kacagás.

Kundera is fejtegeti a mibenlétét a Nemtudás című könyvében. Szerinte a szó a görög nostos (visszatérés) és algos (szenvedés) szavakból tevődik össze. A nosztalgia szerinte szenvedést jelent: hogy hiába vágyunk visszatérni.

Mégis milyen jól esik olykor-olykor elmélázni becses emlékeink felett. Érdemes hozzászokni ehhez a szép-szomorú érzéshez, mert az évek múlásával egyre többször kerítünk rá alkalmat, hogy felidézhessük az elmúltat.

De ne hanyagoljuk el a jelent sem. Érdemes sorra venni, mi az, amit régóta halogatunk, tán már rég le is mondtunk róla. Hátha még nem késő megcselekedni, mert igaza van Mark Twain-nek: "Húsz év múlva sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amelyeket kihagytál, mint amelyeket megtettél."

Szerinte sosem késő, hogy csökkentsük a kihagyott lehetőségek kései halmazát. Hallgatni kéne rá.