2014. június 21., szombat

Kismókus

Szép fejű
Babylon édes-kedves királyfi, alias Maki vagy Kismókus, akad olyas, akinek profánul csak Béla.

Szívünk egyik csücske immár csinos sziluettben, és tegnap este.
Ebből a szögből detto

2014. május 11., vasárnap

A világ legszebb férfija

A legszebb ilyen lenne
Kérem, ilyen lenne egy korabeli ámerikai fényképész szerint híres színész honfitársaiból össze-"photoshoppolva".

A mindenkit izgató téma ugyanaz, a megoldás is (híres filmszínészek, ki más), a közzététel igénye szintúgy (bulvár), csak a technika finomodott. Nincs új a Nap alatt.
Tolnai Világlapja, 1933. május 17.

2014. április 13., vasárnap

Kutya a katedrán

Türelmesen vár. Közben igyekszik nagyon okos fejet vágni.
Hogy kerül a csizma az asztalra? Még mondja valaki, hogy a tanárok nem jó fejek. E kép a minap egy jó nevű budapesti középiskolában készült. Az előadás címe és témája a Kutyakiképzés etológiai háttere volt. Itt Huncut kutya figyelmének felkeltését láthatjuk. (A tőle jó pár méterre álló gazdájának kezében egy fecni prosciutto crudo lapul.)


Ugye látjuk a kutya fején és testtartásán, hogy abszolút motívált?

Az elmélet manifesztációja a gyakorlatban.

Szamárfül

Kérem szépen, alább a gyönyörű és ébenfekete szépséges szamárkisasszony nem Szemere szomorú szamarának szülötte. Hanem egy nehányórás magyar parlagi szamárgyerek. Hát nem gyönyörű?

Azért álljon itt az idézett opusz is, íme:

Romhányi József: Szamárfül

Szamármese 
Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre. De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc, kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő dőre öreg. Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő- lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre. Szomszédságban élt a fösvény Szemere, annak volt egy nőstény szamara. A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara számára, ezért sok szemérmes szamárkönny szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú szamara szemére. Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált? Öszvért!

Büszke anya és néhány órás leánykája

100% plüss

2014. április 12., szombat

Végre

...itt a tavasz – mondhatnám, de mivel tél sem volt, és túl sebesen tart az időjárás a forró nyár felé, nem tudom, mit mondjak.

Legyen ez: végre eshetne. És akkor ez a csodaszép hely is felfrissülhetne kicsikét. Így az egész télen oly hőn vágyott fű hamar ki fog száradni.

Mindenkinek ugyanaz a fűcsomó tetszik

Éppen mint álmaimban

2014. március 9., vasárnap

Delelés

Delelés
Ugye, hogy érdemes néha a fiókok mélyére túrni. Ezt a képet eddig még sose láttam. Nyáron lesz tíz éve, hogy készült (2004. július 10-én)...

Idilli hangulat, szép emlék.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sosem lett volna bátorságom egy pihenő szürkemarha gulya közepén ücsörögni, pláne a trónörökössel... hacsak... a gulyás, aki a képen nem látszik, nem lett volna majd' akkora, mint az előtérben heverésző bika. És biztosított róla, hogy borjas tehenek tucatjai ide, vezérbika oda, nem kell tartanunk tőlük. Neki elhittük.

Bűbájos mázsák (Fotók: Sarkantyú Márton)

2014. január 3., péntek

Fogócska, avagy vidám percek a legelőn

Bértartónak lenni nem leányálom. Nekem elhihetik, egy-két év kihagyással 1987 óta megszakítás nélkül űzöm ezen extrémsportot. Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, ha volna itt efféle ranglétra, talán feketeöves lehetnék. Azonban pontosan ezért megértem a barikád másik oldalán harcolókat is, a lovarda-tulajokat. Nekik sem könnyű galopp az élet velünk, hülye és kevésbé hülye bértartókkal. No, de most nem is erről szeretnék írni, hanem egy olyan hosszú évekkel ezelőtt megtörtént esetről, amely eredetileg és a mai napig úgy volt, hogy örökre a feledés homályába vész, hiszen rajtam és a főszereplő lovakon kívül senki emberfiának tudomása nem volt róla. Elmesélem.

Természetesen a gyönyörű ­– és azóta már az örök vadászmezőkre költözött – angol telivér tisztihátasommal az egyik főbb szerepben. 19 évig volt hű társam, jóban-rosszban a jegytelen, sötétpej csatamén. Négyéves korától a legutolsó néhány évét leszámítva (23 évet élt) tizensok évig lovagoltam minden áldott nap. Ezidőtájt egy olyan lovardában lakott, ahol a birtok kerítésén kívül volt egy hatalmas rét. Ne gondoljunk itt térdig érő fűre, de azért akadt rajta bőven szöszmötölnivaló. Ezen néhány hektáros földdarab eredetileg nem tartozott a lovarda-tulajok érdekeltségi körébe, és amikor aztán használatra megkapták, nem is tették ki rá a mi lovainkat, VIP legelőjükként óvatosan használták a néhány sajáttal, rövid időtartamra és ötletszerűen. Mivel én sohasem ijedtem meg az árnyékomtól és derék lovam ivaros ménként sosem lehett a többiekkel együtt a homokos, nagy karámokban, csak mindig maximum kihajtott zsebkendő-méretűekben, lencsibaba szemekkel kérdeztem meg a tulajt, hogy néha-néha, amikor úgyis üres a terület, kitehetném-é erre az ominózus gyepre az én szép lovamat néhány fertály órára. Az engedély birtokában jókedvűen szökdécselve és hálát rebegve elvonultam, és már másnap éltünk is a nagyszerű lehetőséggel.

Ekkor a kislóval már tíz éve voltunk kötelékben, így merem állítani, hogy haverok voltunk. Méghozzá jó haverok. Elég az hozzá, hogy mén létére a dominanciát hírből sem ismerte, nemhogy alfa-mén nem volt, de olyan betűje nincs is a görög ABC-nek, amivel ki lehetne fejezni, mennyire szelídnek mutatkozott tetszőleges lótársaságban, mert néha megpróbáltuk elvegyíteni heréltekkel. Ezek közül egy omega-egyed is komor vezérménnek mutatkozott őhozzá képest, tulajdonképpen abszolút össze lehetett volna tenni más lovakkal is. Ha ez még nem lett volna elég, hidegen hagyták a kancák is. Meglepő módon a sárlók is. És a nagyon sárlók is. A galopp pályán hozzászokott a társaságukhoz. Telivérem nem volt nagynövésű a maga 155 centiméteres marmagasságával, de merő izom volt, a hátán megállt az esővíz. Zömök, rövid kis ló volt, mélyen illesztett nyakkal, hatalmas fara szinte a háta közepéből indult. Klasszikus flyer-pofa volt, a versenypályán is jól szolgált. Élete első kétéves futamán 900 méteren kilenc hosszal nyert, ami alapján elképzelhető, milyen robbanékony jószág volt. Felvittem tehát az üres legelőre, amely a lovardához képest egy dombon volt, és amelyet csak egy időette villanypásztorszál választott el a nagyvilágtól, levettem róla a kötőféket, és könnyedén rácsaptam a farára, amitől őkelme vidám sprintben szaladt tova tőlem a kéthektárnyi területet feltérképezendő. Mindent körbeszimatolt vadászvizsla módjára, majd megállt középen és hosszasan és elégedetten csücsörített.

Néhány nap múlva egy roppant fárasztó munkanap után kiérkezvén a lovardába megint felnéztem a legelőre. Üres volt. Hogy a legeltetős perceket a lehető legjobban kihasználjam, nem bíbelődtem az átöltözéssel, amint voltam, magassarkúban, kilibbentem az autóból, szaladtam a karámhoz, hogy iziben felvigyem a lovamat. Hamar felértem vele, gyorsan levettem a fejéről a kötőféket, rácsaptam a farára, hogy na, eriggy', és… ez nem bizonyult jó ötletnek. A ló a megszokotthoz képest is gyorsabban spriccelt el tőlem, és amint felpillantottam, megláttam a távolban a lovardatulaj kicsi és összeszokott lócsapatát, természetesen egyazon legelőn. E csapat 3 kancából és az őket egy pitpull elszántságával védő, fiatal és alfa, herélt angol telivérből állt. Meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy a tulaj lovainak az én lovam felől nem lesz bántódása, de hogy verekedés lesz, már ami a heréltet illeti, abban biztos voltam. Hogy a kancák közül valamelyik éppen sárlott-e, arról sejtelmem sem volt, bár zabicsikó fogantatásától nem féltem, de néhány hisztis kancarúgástól és a herélt dühétől eléggé. Nem is csalatkoztam benne. Tehát amaz lovak is megindultak mindeközben az enyém felé, majd a terület közepén némi hattyúnyakas össznépi szimatolás és felhorkanások után a herélt a fülét a nyakán hátracsapva, azt szabályszerűen eltűntetve, tátott szájjal ugrott kíváncsi lovam irányába. Szerencsére neki sem kellett több, elindult a szokásos helyből sprintjében, amellyel hamar jókora előnyre tett szert. Miközben őrült iramban megkezdődött a vad hajsza, én rohamtempóban ledobáltam magamról a magassarkú cipellőket, áldottam az eget, hogy nadrágban vagyok, és mezítláb nekiiramodtam a lovak felé. Kis lovam magabiztos volt, a haverja vele volt (én), neki semmitől sem kellett tartania, határozottan élvezte a flúgos futamot, nyomában a vérben forgó szemű és tátott szájú, ám fületlen herélttel, aki szerencsére csupán egy V. osztályú ló lehetett a galoppon, így utólérnie egyelőre nem sikerült. Egy időre megkönnyebbültem, de mindjárt elővett a következő kétségbeesés. Mi a fene lesz, ha megállnak? Ekkor telivérem váratlanul oldotta meg a dilemmát, és hirtelen átlibbent a villanypásztoron, de mert ehhez kicsit lassítania kellett, a herélt még éppen elérte a foga legszélével úgy, hogy a hirtelen távozó farzsebébe még elhelyezhesse a névjegyét. Szerencsére ő nem tartott a hívatlan vendéggel. Ebben a pillanatban rákiáltottam a lovamra, hogy: – Hooooó, amire szó szerint lecövekelt és dülledő orrcimpákkal fújtatva bevárt a villanypásztor túlfelén ahelyett, hogy elrohant volna a vakvilágba. Beletelt egy kis időbe, mire odaértem, majd feltettem rá az ösztönösen magammal hurcolt kötőfékét, és hazavezettem a nyertes csatából a csodalovat. A vágás, amit a gaz herélt ejtett lovam hátulsó fertályán elég hosszú volt, de szerencsére csak a szőr jött le fél centi széles és fél méter hosszan, mintha leborotválták volna. A farról indult, átszaladt a farokrépán és a comján állt meg. Mintha csak Zorróval futottunk volna össze. Csak "Z" betű helyett egy kalligrafikus "J" díszítette hű társam hátsóját. Az egész hancúr tíz perc alatt lezajlott, én pedig úgy tértem vissza a lovardába, mint ha mi sem történt volna, bár érzésre néhány évet mintha öregedtem volna. Azért akadt olyan, aki viccesnek találta, hogy mezítláb vezetem a lovat, és nejlonharisnyában… 

Telivérem (2006 nyara, évekkel a történtek után)

2014. január 2., csütörtök

2013. december 25., szerda

Bejgli, újratöltve

Ha valamire legalább ráillik ez az unalomig nyüstölt, anglo-magyar "kifejezés", hogy újratöltve, akkor az bizony a bejgli.

Idén is csak mákkal és dióval. (Ezt nem lehet megunni.)

Mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt kívánok a Blogoldából is.

2013. november 10., vasárnap

Emlékek

Tatárkán xx (Vácrátót, 1999. március 30.)
Furcsa dolog a nosztalgia. Első ránézésre pozitív jelentéssel bír, de ha kicsit megpiszkáljuk, azért inkább keserédes, mint csupa dal-móka-kacagás.

Kundera is fejtegeti a mibenlétét a Nemtudás című könyvében. Szerinte a szó a görög nostos (visszatérés) és algos (szenvedés) szavakból tevődik össze. A nosztalgia szerinte szenvedést jelent: hogy hiába vágyunk visszatérni.

Mégis milyen jól esik olykor-olykor elmélázni becses emlékeink felett. Érdemes hozzászokni ehhez a szép-szomorú érzéshez, mert az évek múlásával egyre többször kerítünk rá alkalmat, hogy felidézhessük az elmúltat.

De ne hanyagoljuk el a jelent sem. Érdemes sorra venni, mi az, amit régóta halogatunk, tán már rég le is mondtunk róla. Hátha még nem késő megcselekedni, mert igaza van Mark Twain-nek: "Húsz év múlva sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amelyeket kihagytál, mint amelyeket megtettél."

Szerinte sosem késő, hogy csökkentsük a kihagyott lehetőségek kései halmazát. Hallgatni kéne rá.

2013. október 9., szerda

Két hónap

Éppen ennyi ideje nem jártam érdemben erre. Csak annyit ígérhetek, hogy nemsokára hozok ide nézni-olvasnivalót. Most gyűjtöm őket. Viszlát, ha megérkeztem.

2013. augusztus 9., péntek

Esélyek

Szó esett itt nem rég a szűz kézről, mármint annak tulajdonosáról a régi lóverseny-mondás szerint. Aki nyer. Tényleg emlékezetes volt, amikor 1993-ban megpróbálkoztam egy hármas befutó eltalálásával. Ez az egyik legnehezebben megsaccolható fogadási forma, hiszen itt pontosan meg kell adni, mely lovak fognak végezni az I., a II., illetve a III. helyen. Igaz, hogy cserébe a legnagyobb pénzt is erre fizetik a szerencsésnek... Szóval az esélytelenek nyugalmával tettem meg tétjeimet egy őszi Nyeretlen kétéves futamban. Sorolom a megdönthetetlen észérveimet:

I. Teszt (Tatárkán nevű lovam 1991. évi sötétpej öccse, tartsunk össze alapon)
II. egy nagyon szép fejű, hókás pej ló (mindig cikiztek, hogy nekem a szép fejű ló jelenti a jó lovat...)
III. (tanácstalan voltam és már nem emlékszem, volt-e kék sapkás zsoké), így hát erre a helyre megtettem a Turf szerinti abszolút favoritot, hátán a sampion zsoké Kállai Pállal, hátha kisegítenek alapon. (Kállai 1991-ben kétszer is nyert az akkor kétéves Tatárkán lovammal.) 

És a végeredmény:
I. Teszt (Tatárkán nevű lovam öccse)
II. az a bizonyos nagyon szép fejű hókaló
III. no, ide bizony célfotóra kellett várni, de az egyik a Kállai lovagolta ló volt, aki...

végül célfotóval és orrhosszal IV. lett... (Át)érzik, ugye ezt a placcról való lecsúszásnak az elképzelhető legkisebb mértékegységét – célfotós orrhossz... Erre mondják, hogy mi lett volna, ha... Sebaj, legalább a kisöccs elvesztette nyeretlen kétéves titulusát. Ez is valami, ha azt vesszük, kicsit később kialakult súlyos kehessége miatt mindössze négyéves koráig élt szegény.

A Pityókás

"Seilagh elvitt bennünket a newmarketi lóversenyekre. Nővérem arra ösztökélt, fogadjak én is. Fogalmunk sem volt az esélyekről, így javasoltam Myrónak, fogadjunk a kék sapkás zsokéra. Ő butaságnak tartotta ezt, és nem engedett fogadni. De a kék sapkás zsoké ért be a célba elsőnek! Myró elképedt, és most már elfogadta a tanácsaimat. A programon szereplő egyik lovat Tipsy Puddingnak (Pityókás Pudingnak) hívták. Elhatároztam, hogy összes pénzemet (nem volt valami sok) ráteszem. Hihetetlen, de Tipsy Pudding lett az első. Sajnos nem sokat nyertünk rajta, mert kiderült, hogy favorit volt." – botlok bele a tipikus "szűz kéz nyer" típusú történetbe Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona Becsület és kötelesség című visszaemlékezésének legelején.

...és felnyihogok. Na, már most, egy ilyen különleges lónevet (Tipsy Pudding) az ember tényleg megjegyez, főképpen, ha a saját lovával nagyon is összefüggésbe hozható. Annak idején, amikor Tatárkán (alias Törpe) 1993 áprilisában hozzám került, azonnal és lelkesen utána kerestem a pedigréjének. Persze akkor még az internet nem állt rendelkezésemre, de Pudingné őnagyságáig, mint a "T" kezdőbetűt és eszerint a menőkedvét pompásan továbbörökítő angol ősanyáig analóg módszerekkel és a könyvespolcaimon fellelhető, korabeli angol Turflapok és Méneskönyvek (General Studbook) birtokában is simán eljutottam. Lássuk csak:

Tatárkán (1989. évi sötétpej mén) – anyja: Tetra, anyja: Tetszetős, anyja: Tekla, anyja: Tubica, anyja: Tipsy Pudding (GB) (pej kanca, ell. 1935). A teljesség igényével folytatva: Pudingné anyja: Tarte Maison (FR) (pej, 1929), anyja: Blanc Mange (GB) (sötétpej, 1922), anyja: Blanche (GB) (pej, 1912), akinek anyai üknagyanyja: Lady Lurewell (GB) (sárga, 1877), akinek anyai üknagyanyja: Woodpecker Mare (GB) (pej, 1785), akinek pedig anyai üknagyanyja: Sister One to True Blue (GB) (szürke, cca. 1715), akinek az anyai nagyapja: Byerley Turk (fekete/sötétpej török mén, cca. 1679),  aki – minő véletlen – Buda ostromakor bukkan fel, hogy a továbbiakban az angol telivér fajtát megalapító három keleti vérvonalú mén egyike legyen... S mint látható, ő is sötétpej és jegytelen volt, akárcsak az én Törpém... ("As his portrait by Wootton shows, the Byerley Turk was an unmarked, dark brown horse with a decidedly Arabian appearance, despite his title as a "Turk". He was very prepotent, and many of his offspring are noted to have been brown or black like himself.") ...és tényleg. Egyszer egy versenyen még kaptunk egy üveg házipálinkát is, mert a társaságnak nagyon megtetszett a szép, fekete arab ménem. Ő a legszebb – mondták, és a kezembe nyomták a palackot. Nem óvtam meg a döntést.

A derék exversenylovam felmenői tehát mind egy szálig és 1679-ig pontosan visszakereshetőek. Szép. Még mondja valaki, hogy az angolok nem találták fel a tökéletes regisztrációt. Hiszen az angol telivér éppen attól az, hogy minden ősét vissza lehet vezetni a General Studbookok bármelyikében szereplő valamely egyedre.
...

Szóval, ha Ily néni sejtette volna, hogy ez az ő nyerő lova aztán később Magyarországra került – gondolom magamban, de amint tovább olvasom a könyvet, kiderül, nem hogy sejtette, tudta is:

"Ennek a folytatása is érdekes. Sok évvel később, házasságom után férjem nagybátyja, Horthy Jenő istállóit látogattuk meg, és szemem megakadt egy kanca nevén: "Tipsy Pudding". Odafutottam a nagybácsihoz, és megkérdeztem, honnan ez a név. Azt felelte: a kancát Newmarketben vette! Ez valóban Tipsy Pudding volt – a ló, amelyik nekem nyert."

Most viszont rajtam a sor, hogy elképedjek, mert mindebből kiderül, hogy ez a kis Puding még a háború előtt került Magyarországra, (korábban úgy hittem, 1945 után importálták), tehát a II. világháború borzalmait át- és túlélte, hogy azután 20 évesen, 1955-ben életet adjon Tubicának. Akinek apja meg a legendás Bombardon (p. m., ell. 1944. III. 2., nev. Kisbéri állami ménes). A Blandford unokát éves korában evakuálták Bergstettenbe. Ezen a néven Münchenben futtatták, hároméves korában 2 sík és 1 gát győzelmet aratott. Hazahozták, ahol Bombardon néven folytatta. Kilencéves koráig 91 startjából 15 győzelmet és 37 helyezést ért el. 1953-ban vitték ménesbe (méretei: 158/169-180-20), ahol elfogadható sikerrel fedezett: 42 telivér és 30 félvér ivadéka 219 versenyt nyert. Jobb ivadékai: Ambo (Alkotmány díj), Balmoral (Munka Ünnepe díja, Szabadság díj, Budapesti díj 2x, Ménesek Nagydíja), Bartolo (Kétévesek Nagydíja, Munka Ünnepe díja).

Balmoral pedig az én drága Tatárkámnak volt az apja. Így (is) futnak össze a szálak...

2013. július 19., péntek

Gnossienne No. 1

Megfogadtam, ha még egy mozifilmet látok, amelyben Erik Satie ezen opusa hallható, mindenképpen megemlékezem itten róla. Ma megtörtént, hát ide vele. Nekem is nagyon tetszik, úgyhogy abszolút megértem azt a temérdek rendezőt, aki nem tudott lemondani róla.