2010. szeptember 4., szombat

Örömzene

A szürke macska kíváncsian figyelte a kisfiút, akit az imént barátjának szólított. Befejezte mondandóját. Bizony, annak tátva maradt a szája. Alig mert hinni a fülének. Újdonsült tudományát - melynek titkát az állat percekkel ezelőtt a fülébe súgta - rögtön ki is próbálta.

Visszaemlékezett, milyen sokat gondolt arra, de jó lenne, ha az emberek is ki tudnák fejezni az örömüket úgy. Mint a fényes, vörös szőrű macskája, a Virgonc. Hányszor elnézte, amint összegömbölyödve, békésen szendergett az ölében, miközben fennhangon adta tudtára a világnak, őkelmének mennyire jó dolga van. Lassan végigsimítva selymes bundáját, hallgatta ezt a semmihez sem fogható muzsikát. Behunyta a szemét és némán élvezte az előadást. Ilyenkor körbefonta őket a csend, melyben füléig csak a vörös kandúr elégedett dorombolása ért. Tökéletes pillanatok voltak ezek. Óh, a dorombolás! Igazi örömzene. Mennyire szeretett volna ehhez érteni ő is!

Egy hónapja látta először azt a másikat. Aznap vigasztalanul zuhogott az eső, mintha sohasem akarná abbahagyni. A jó meleg szoba hatalmas ablakán át nézte az esőmosta tájat, amikor megpillantotta. Biztosra vette, hogy a szürke állat őt figyeli. Nem volt ezüstös a bundája, sem szép cirmos. – Ázott veréb – állapította meg a kisfiú. Attól kezdve aztán minden nap megjelent. A szőre fénytelen volt, oly elcsigázott benyomást keltett, hogy az embernek ránézni sem volt kedve. – Mennyire ronda egy macska – gondolta. – Életemben nem láttam hozzá hasonlót. Vajon szereti egyáltalán valaki? És el nem tudta képzelni, amint ez a kopott jószág valakinek az ölében dorombol. A kisfiú, amikor az udvaron játszott, mindig úgy tett, mintha nem is érdekelné az egész. Néha Virgoncra gondolt, arra, hogy mennyire szép macska. Milyen könnyű szeretni. Így aztán nem vette észre, hogy már várja ezt a másikat. Hiába érezte úgy, hogy soha nem tudná megkedvelni, amikor egy nap valamiért nem jött el, csalódott volt.

A csúf macska legutóbb már egészen közel merészkedett a kisfiúhoz, kíváncsi tekintetét ráemelte, nesztelenül felszökkent a padra, és leült mellé. A gyereket boszszantotta ez az érthetetlen bizalom, hát nem érti, nem érzi, hogy látni sem bírja? Azzal felpattant, oly hevesen, hogy az sem érdekelte, félrelöki a szegény állatot, és elszaladt. De, mert kíváncsi volt, óvatosan mégis hátralesett. Legnagyobb meglepetésére a macska még mindig a padon ült. A kisfiú nem tudott tovább uralkodni indulatain, lehajolt és dühösen felé hajított egy darabka földet. Valójában nem akarta bántani, de éppen eltalálta. Mire a macska furcsa eleganciával, kizökkenthetetlen nyugalommal leszökkent a padról és méltóságteljesen továbbállt. A kisfiú azonban már egészen feldúlt volt. Akaratlanul tiszteletet kezdett érezni iránta. Ettől még jobban haragudott rá.

Most pedig itt állt, szemtől szemben ezzel a kopott bundájú, szürke macskával. Aki az imént barátjának nevezte. Arra nem emlékezett, hogyan jutottak idáig. Az állat szelíd tekintettel fürkészte a kisfiút, aki immár mindent tudott a dorombolásról. Egyszer csak nem bírták tovább, elnevették magukat. A macska felpattant az ölébe, kényelmesen elhelyezkedett, és hangosan dorombolni kezdtek.

Miközben a kisfiú szívét elmondhatatlan melegség öntötte el, észre sem vette, hogy a jámbor állat szőre egyre ezüstösebben csillog. Elvarázsolta, hogy olyan kincset kapott, amilyenről álmodni sem mert, és olyan valakitől, akinek semmi, de semmi oka nem volt arra, hogy megtisztelje őt a bizalmával. Azonban nem hálát érzett a macska iránt. Nem érdekelte már annyira a dorombolás sem, a titkát pedig, amelyre korábban oly hőn vágyott, legszívesebben visszaadta volna neki, még ha ez teljesen lehetetlennek látszott is. Csak együtt szeretett volna lenni vele. Mert az igazi ajándék a barátsága volt.

*       *       *

A furcsa nesz, amit az előbb hallani vélt, most már összetéveszthetetlenül a kisfia szobájából szűrődött ki. Odament, szelíden megsimogatta a fejét, majd egészen közel hajolt hozzá, hogy megállapíthassa, jól hall-e. Mert nem akart hinni a fülének.
Ekkor a vekker hangosan berregni kezdett. Hat óra negyven.
A kisfiú torkában érezte még a bizsergést, amikor meghallotta az ismerős hangot:
– Jó reggelt, doromboló kiscicám!


2010. március

Mézes hétvége

Szekszárd, 2010. március utolsó hétvégéje.

Korábban latolgattuk egy bortúra lehetőségét. A szavazáson végül Szekszárd nyert Eger ellenében. (Azaz mi.) Leugrottunk tehát néhány baráttal, és ellenőrzésünk alá vontuk a szekszárdi borvidéket.

Értékelés:
táj: fenséges (és szivárványos)
időjárás: kegyes
nedűk: jeles
vendéglátás: osztályon felüli
lélekemelés: ötcsillagos
alkoholos befolyásoltság: jelentős
pénztárca: üres.

Említést érdemel még a helybéli Petrits család Mézeskalács Múzeuma. (Külön köszönet Gusztinak az észbevételért.) A belépő áráért egy korabeli formába nyomott mézeskalács jár, tehát leehető. :-) A képen a vitrinben látható egyik mézekalács huszár látható.

Szélesvásznú szivárvány a 6-os út mentén vizes ablaküvegen át
A kiállítás rendkívül érdekes, és interaktív! Megtekinthetjük, hogyan készítik a kézműves mézeskalácsot, a gyertyát és a cukorkát. A selyemcukorka készítés manővere örökre rabul ejtett. :-) Köszönet a szervezésért Mártinak.