2010. november 13., szombat

Sic Transit Gloria Mundi


Éppenséggel ez sem tegnapelőtt történt, hanem a nyolcvanas évek elején, a Budai várban, egy angol film forgatásának alkalmából, amelynek lovas jeleneteihez szerződtünk páran, jó cimborák (lyányok – ennek jelentősége lesz). Kemény tél volt. Nem tudni, mi okból, kissé tavasziasra vettem a figurát – hacuka ügyben -, és ez igen komoly hibának bizonyult. Cudar egy idő volt, mit mondjak. Csak úgy repkedtek a mínuszok egész álló nap. Hajnalban, síri sötétségben érkeztünk a Honvéd Lovardába, ahol mindenki kapott egy-egy lovat (az én paripám Mózes és Alpár volt, álljon itt az ő nevük is emlékül), aztán indulás, végig a Szilágyi Erzsébet fasoron, át a Moszkva téren, fel a Várba. Igazi jó móka volt. Eddig. Ott aztán meg álló nap csak az ácsorgás, de nem ám lovon ülve, hogy legalább egy csepp esélyt adjunk a vászon Tisza cipőbe bújtatott lábaknak. Ebben az időben ennél utálatosabb dolgot el sem lehet képzelni. Tényleg sokszor éreztem úgy, hogy estére garantáltan jó lesz rám akár a két számmal kisebb cipő is, miután lábaimról otthon, egy elegáns mozdulattal az elhalt ujjakat lemorzsolom. Szörnyű volt. Egész nap sűrűn töltöttük magunkba a forró teát, kávét, kakaót. Az rémlik, hogy a megelőző napokban havazott, bonyolítva a dolgot, mivel a felveendő jelenet tavasszal játszódott. Jött is hamar a vízágyú (kéznél volt az, nem kellett sokat keresni), és már csapta is le a fránya havat a tetőkről. Bizonyos lovak persze ezt kevésbé díjazták.

A stáb tagjai egytől-egyig nagyon kedvesek és igen barátságosak voltak velünk, legalább ez szolgált némi vigaszul, ha már a bundabugyi oly szerencsétlen módon otthon maradt. Igazán pompázatosan tartottak bennünket, és spanyol szakácsoknál szerencsére nem is adták alább, így a löncs is több, mint élvezetes volt. Az önkéntes fagyhalált sem bántuk mi, hiszen tudtuk, hogy délután láthatjuk Őt. Az Excalibur, a Lady Chatterlay szeretője és megannyi akkoriban a mozikban játszott film (természetesen férfi) főszereplőjét. Röviden, az ügyeletes szívtiprót, minden tini- és idősebb lány és asszony szívszerelmét. Valahogyan csupa kosztümös filmben láttam, szigorúan lóháton, egy-egy filmje általában azzal kezdődött, hogy miután forró csókban összeforrt a kastélyablakban valamely nagy- avagy kisasszonnyal, három méterről, lezserül ráugrott lova hátára (tudják, azzal a fajta ugrással, ami a ló részére egyenlő lenne a biztos és azonnali gerinctöréssel), és észvesztő tempóban elviharzott. Tiszta angolszász Zorró volt a krapek.

Végre eljött a délután, és még életben talált minket. Ekkor megjelent a színen. Képzeljék, véletlenül éppen nekem jutott osztályrészemül az a végtelen megtiszteltetés, hogy gardírozhattam a pasit. Édes Istenem, köszönöm – rebegtem elhalón és valóban kicsi híja volt, hogy el nem ájultam. Akkor még nem is sejtettem, hogy rövid időn belül erre tényleg sort kerítünk, de menjünk csak szépen sorjában. Lassan odaaraszolt hozzám actor úr, komótosan bemutatkoztunk egymásnak, (tényleg Azt a nevet mondta…) nem is értettem, mi ez a kivárás. Hogy érezzem magam még jobban megtisztelve? Még ennél is jobban? Olyan már nincs is. Ekkor lassan, egészen közel hajolt hozzám, és nagyon bizalmasan a fülembe súgott valamit. Teremtőm, és mit?! Na, ekkor tényleg erősnek kellett lennem. Elárulta, hogy őt biza soha ebben a büdös életben nem érte még az a szégyen, hogy olyan lovon kelljen ülnie, ami akár csak egy fél lépéssel is eltér attól a koordinátájától, ahol ő, merő kényszerűségből, majd fel-, illetve leszáll róla. Nem részletezem, miként próbált a lóra felkecmeregni, majd miután hosszas és kitartó próbálkozását siker nem koronázta, milyen módon igyekeztem a nálam  kétszer nagyobb fazont valami félre nem érthető módon feltuszkolni (a feldobni szót használni ebben az esetben, azt hiszem, enyhe túlzás volna). Azután még valahogyan rávettem, hogy lépésben vezetgetem. Tényleg nagyon szépen kért meg arra, hogy a világ minden kincséért el ne eresszem azt a lovat. Micsoda látványt nyújtott. Olyan bőszen markolta a nyeregkápát, hogy megszántam és megálltunk. Soha nem feledem azokat a szemeket, amelyekkel oly esdeklőn nézett rám. Hiába, az életét tartottam a markomban, ha csak egy kicsi ideig is. A filmipar már akkor csodákra volt képes.

Viva editori et dublőrs. :-)