2010. szeptember 3., péntek

Sic transit...

Így múlik el a világ dicsősége.

E képet Brno-ban készítettem 2009. májusában a kapucinus kolostor kriptájában. Állt ott még egy figyelemre méltó mondat:

Voltunk, mint ti. Lesztek, mint mi...

Ex libris

Családi címerek / Coats of Arms (vegyes technika / mixed technics)
Ex libris. Jó kis műfaj, de ezen esetekben csak a családi címereket kellett elkészítenem hozzá.

Sporttársi megbizatások a régmúltból - nevek nélkül.

Csapd le csacsi

Kilencvenben történt. A Pest környéki kis istálló szomszédságában - ahol lovaink akkor álltak -, volt egy hatalmas másik. S benne malacok és tehenek, kicsik és nagyok, lovak  minden korosztályból és két ifjú szamár. Egy hölgy és egy úr. Ki megkötve, ki szabad akaratából. Tehát itt, az egyébként magát Augeaszt is zavarba ejtő viszonyok közt lett egy derűs tavaszi délelőttre meghirdetve gazduram szamárcsődörének pedikűrje. A program érdekesnek ígérkezett, tekintettel arra, hogy a derék pára nem volt ugyan becsibészelve, de szakasztott úgy viselte maga magát, mintha mégis. Nem cifrázom, a falubéli lovasok réme volt. Néha bizony szabadságolta magát a tanyáról. Ily alkalmakkor terepen nemigen szeretett senki lovasember összefutni vele. Amennyiben a kényszerű találkozás mégis bekövetkezett, akkor a korábban kellemesnek kinéző percek legott rémálomba csaptak át. A nekivadult fülest kedves lovuk nyakában voltak kénytelenek visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának. Hazáig viszont őkelme egy pitbull elszántságával küzdött az igazáért. Otthon aztán nem tette zsebre, amit a szívlapáttal kapott, de jókedvét nem szeghette senki és semmi. A kovácsot hírből sem ismerte. Nem volt még olyan idős, és patái is még csak harminc centiméternyire kunkorodtak fel helyes nózija irányába... Lekötnie pedig már csak azért sem sikerült eladdig senki ember fiának, mivel nem is akadt olyan teremtett lény, aki erre akár egy szerény kísérletet is tett volna.

Ezen koordináták mentén virradt ránk a nagy nap. A sok érdeklődő már egymást tiporta a tett színhelyén, ahol szamarunk gyanútlanul szöszölgette reggeli betevőjét. A népes és homogénnek egyáltalán nem nevezhető csapat időközben kiegészült a gazda sógorával is. Az ismert filmrendező kéretlenül, de készségesen szellemi atyánkul szegődött. A csacsi egyébként igen kisnövésű lévén a gyalázatos túlerővel szemben meglepően hamar megadta magát. Így aztán ameddig a kovács sietve körbecsipkedte a túlnőtt patákat, rendezőnk hosszas monológba fogott. A szamár eközben a harchoz öltözött, kifejezetten szakadt hallgatóság egy jelentékeny részével a fején és fülén, valamint további három ügybuzgóval a lábain, megpróbált néha még ellenállni. Azonban mindez az ekkorra már teátrális előadásba bonyolódó művészlélek mondandójának amolyan hitvány díszletévé alacsonyodott. Amely előadás a következő témákat tárgyalta, szárnyalóan: csodálatos lovak, és még annál is csodálatosabb lovasszobrok. Az alkalom azonban nemcsak tolvajt szül, hanem mókás helyzeteket is, így aztán rendező úr nagyívű fejtegetését éppen azzal találta zárni, hogy asz'ondja:
- Nem beszélve a Donatello Gattamelata lovasszobráról Velencében, ami maga a csoda.

Nem szívesen szóltam volna bele az okfejtésébe, csendben hallgattam hát. Itt viszont olyan magas labdát dobott fel, hogy nem tudtam ellenállni tovább a kísértésnek. Tekintettel arra, hogy véletlenül éppen harmadik napja tanultam reggeltől estig a másnapi művészet-történet szigorlatomra, a témát illetően nagyon képben voltam. Csöndesen megszólaltam a sarokból, szerényen és szakadtan, lovazós mackónadrágban. (Kinek telt akkoriban lovas-gatyára?)
- Bocsánat, de a Gattamelata véletlenül nem Padovában van? Velencében Verrocchionak a Colleoni lovasszobra áll.

Embernek állát imigyen leesni még nem láttam, pedig már én sem vagyok harmadfű csikó.
Szegény, megsemmisülve csak ennyit mondott:
- És milyen igaza van.

Tanulság: 
Hiszen minden Aesopus - La Fontaine - Heltai Gáspár mese végén van olyan
és én nagyon szeretem őket.
Az ember sohasem tudhatja. Elég jól, legalább is nem. Egy biztos, e két szobor fellelési helye immár erősen rögzülni látszik a tudatomban.

2003. január

Anri

Kedvenc lovasszobrom az utóbbi évekből.

...és akinek a keze munkáját dícséri:

Heinrich SCHORNO (Anri) svájci származású szobrászművész.

(Micsoda véletlen, hogy udvarában gyönyörű arab telivér kancákat lel az ember.)

Sós perec

Az ígért szicíliai történet. Sikerrel átkonvertáltam tehát az ősi word-leletet.

Alig tíz éve jó szerencsém fél évre Szicília szigetére vetett szép lovak és kedves emberek társaságába. Mivel a lovarda egy hegy tetején állt, húsz perc séta árán, kövek és kaktuszok szegélyezte vadnyugati meredélyen leereszkedve juthattunk le a tengerpartra. Minden képzeletet felülmúlt, ahogy a ködpárán át felsejlettek az itáliai partok, az olasz csizma orra, és jól látszott a Messinai-szorosnál találkozó két tenger fenyegetően örvénylő sodrása. A közelben magányosan szunnyadó vulkánsziget (Stromboli), valamint arrébb, a tengerből kiálló sziklaszirtek, az Odüsszeusz hat tengerésztársát felfaló mitológiai nimfaszörnyről elnevezett Scyllák. 

Ezen a varázslatos helyen aznap kettesben mentünk ki lovagolni. Társam egy fiatal szürke színű magyar félvér kancával, én pedig a helyi erők sokat megélt idősb sötétpej heréltjével. Leérkezvén a partra, egyenesen a tengernek vettük az irányt. A derék herélttel hamar begázoltam a vízbe könyékig, a kancát azonban más fából faragták. Riadtan vetette meg mindkét elülső lábát a fenyegetően felé csapódó, majd visszahúzódó, tajtékzó habok ellenében, amelyek révedett vizslatása minket is szabályos, igaz szerencsésen enyhe tengeribetegségbe ejtett. Úgy tűnt, hogy Delfin - merthogy ez volt az istenadta kancalány neve -, egyelőre nem kíván osztozni velünk a fürdőzés örömében. Így álldigáltunk jót magunkért a tengerben az öreg lóval, mintegy húsz percig. Ekkor Delfin végre elszántan belevetette magát a habokba, így elindulhattunk végre. Azaz, elindulhattunk volna. Finoman összezártam a csizmáimat, de biza az én lovam meg sem moccant. Még egyszer, immár kissé határozottabban. Az eredmény ugyanaz. Vagyis semmi. Közben Delfin észbevéve a felkínálkozó lehetőségeket kifelé vette a vízből az irányt, vezetőlovas lévén sürgősen tenni kellett hát valamit. Egyéb noszogatási lehetőség nem kínálkozván, lábaimat kivéve a kengyelből, erélyesen oldalba taszajtottam velük a rezignált heréltet.

S ekkor az alábbi események zajlottak le gyors egymásutánban. A ló határozott mozdulattal megindult alattam, igen ám, de csak a feje, majd a nyaka és végül a teste. És slussz! A lábai változatlanul mozdulatlanok maradtak. E mozdulatsor végén álltó helyből olyat rántott rajtam, hogy azonnal egy tíz pontos félfordulattal, fejjel előre a vízben landoltam. Szegény hatmázsás pára lábai szó szerint gyökeret eresztettek az iszapba az ácsorgás ideje alatt. Kikászálódván láttam, amint társam a könnyeivel küszködik. Ne higgyék, hogy ennyire sajnált... Mikor berzenkedni próbáltam, hogy kis híján odavesztem, jó kedve nem lankadt. Hazafelé megállapítottuk, hogy a lovaglás tényleg veszélyes sport. Pláne azokra nézve, akik nem tanultak meg előtte elég jól úszni.

2003. január

Lószertár®

Lószállítás / Horse Transport, 1996 (tus / ink)
Evolúció. Firka, embléma, logó, sajtóhirdetés...
Nem tudom, Csontoscsonti emlékszik-e rá, hogy 1996 környékén agyaltunk a lovasboltjának valami jó kis néven.

Az én ötletem a Lószertár® volt.

A lovasbolt létrejött, de a keresztségben végül más nevet nyert.

Ekkor különben már birtokba vette két férőhelyes lószállító utánfutóját, amely "ihletője" volt az alábbi kis firkámnak.

Meg "május 35."

(Erich Kästner azonos című könyvének címlapján emlékeztem a görkoris lóra. Azóta tetszett.)

A második nap

Magyar Ügető Méneskönyv / Hungarian Trotter Studbook, 2000

Tessék. A Blogolda® második napja. Továbbra is a nosztalgia jegyében.

Angol telivér. Kedvenceim. Életem legeslegelső lovasrajza, amelyet tollheggyel készítettem (tentába mártogatósan). 1982 nyara. Tizennégy éves voltam.

Máig élénken emlékszem, milyen furcsa volt szembesülni azzal, hogy ha húzok egy vonalat az biza ott is marad. Nem, hogy nem ér radírozni, de lehetetlen.

Alatta pedig egy ügetőlóról készült tusrajzom a Magyar Ügető Méneskönyv XIX. kötetének borítójához, 2000 körül.