Csapd le csacsi

Kilencvenben történt. A Pest környéki kis istálló szomszédságában - ahol lovaink akkor álltak -, volt egy hatalmas másik. S benne malacok és tehenek, kicsik és nagyok, lovak  minden korosztályból és két ifjú szamár. Egy hölgy és egy úr. Ki megkötve, ki szabad akaratából. Tehát itt, az egyébként magát Augeaszt is zavarba ejtő viszonyok közt lett egy derűs tavaszi délelőttre meghirdetve gazduram szamárcsődörének pedikűrje. A program érdekesnek ígérkezett, tekintettel arra, hogy a derék pára nem volt ugyan becsibészelve, de szakasztott úgy viselte maga magát, mintha mégis. Nem cifrázom, a falubéli lovasok réme volt. Néha bizony szabadságolta magát a tanyáról. Ily alkalmakkor terepen nemigen szeretett senki lovasember összefutni vele. Amennyiben a kényszerű találkozás mégis bekövetkezett, akkor a korábban kellemesnek kinéző percek legott rémálomba csaptak át. A nekivadult fülest kedves lovuk nyakában voltak kénytelenek visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának. Hazáig viszont őkelme egy pitbull elszántságával küzdött az igazáért. Otthon aztán nem tette zsebre, amit a szívlapáttal kapott, de jókedvét nem szeghette senki és semmi. A kovácsot hírből sem ismerte. Nem volt még olyan idős, és patái is még csak harminc centiméternyire kunkorodtak fel helyes nózija irányába... Lekötnie pedig már csak azért sem sikerült eladdig senki ember fiának, mivel nem is akadt olyan teremtett lény, aki erre akár egy szerény kísérletet is tett volna.

Ezen koordináták mentén virradt ránk a nagy nap. A sok érdeklődő már egymást tiporta a tett színhelyén, ahol szamarunk gyanútlanul szöszölgette reggeli betevőjét. A népes és homogénnek egyáltalán nem nevezhető csapat időközben kiegészült a gazda sógorával is. Az ismert filmrendező kéretlenül, de készségesen szellemi atyánkul szegődött. A csacsi egyébként igen kisnövésű lévén a gyalázatos túlerővel szemben meglepően hamar megadta magát. Így aztán ameddig a kovács sietve körbecsipkedte a túlnőtt patákat, rendezőnk hosszas monológba fogott. A szamár eközben a harchoz öltözött, kifejezetten szakadt hallgatóság egy jelentékeny részével a fején és fülén, valamint további három ügybuzgóval a lábain, megpróbált néha még ellenállni. Azonban mindez az ekkorra már teátrális előadásba bonyolódó művészlélek mondandójának amolyan hitvány díszletévé alacsonyodott. Amely előadás a következő témákat tárgyalta, szárnyalóan: csodálatos lovak, és még annál is csodálatosabb lovasszobrok. Az alkalom azonban nemcsak tolvajt szül, hanem mókás helyzeteket is, így aztán rendező úr nagyívű fejtegetését éppen azzal találta zárni, hogy asz'ondja:

- Nem beszélve a Donatello Gattamelata lovasszobráról Velencében, ami maga a csoda.

Nem szívesen szóltam volna bele az okfejtésébe, csendben hallgattam hát. Itt viszont olyan magas labdát dobott fel, hogy nem tudtam ellenállni tovább a kísértésnek. Tekintettel arra, hogy véletlenül éppen harmadik napja tanultam reggeltől estig a másnapi művészet-történet szigorlatomra, a témát illetően nagyon képben voltam. Csöndesen megszólaltam a sarokból, szerényen és szakadtan, lovazós mackónadrágban. (Kinek telt akkoriban lovas-gatyára?)

- Bocsánat, de a Gattamelata véletlenül nem Padovában van? Velencében Verrocchionak a Colleoni lovasszobra áll.

Embernek állát imigyen leesni még nem láttam, pedig már én sem vagyok harmadfű csikó.

Szegény, megsemmisülve csak ennyit mondott:

- És milyen igaza van.

Tanulság: 

Hiszen minden Aesopus - La Fontaine - Heltai Gáspár mese végén van olyan
és én nagyon szeretem őket.
Az ember sohasem tudhatja. Elég jól, legalább is nem. Egy biztos, e két szobor fellelési helye immár erősen rögzülni látszik a tudatomban.

2003. január