2012. február 29., szerda

Szökőnap

Isten hozott. Most végre elkaptalak, ha akarsz, ha nem, itt maradsz. (Igen, tudom, nem ma szökik, hanem 24-én.)

2012. február 15., szerda

Suzanne


Nem tudom, hogyan alakul a hetem, de hogy ne kelljen a kedves idelátogatóknak esetleg napokig egy kutya farháttal szembesülniük, hát idebiggyesztem Vega kisasszony (pardon, asszonyság) könyves opuszát. Én igen kedvelem őt és a dolgait, természetesen ott voltam néhány éve a Gödörben (2009. júliusában), és a több, mint húsz évvel korábbi budapesti koncertjén is (1990). Bár gyanús, hogy az még előbb volt...

Boxer alsó

Számomra ismeretlen tettes által elkövetett merénylet
Különösebben nem vagyok oda többek közt az internetet elárasztó vicces-állatos képekért sem, de ezen hangosan felnyihogtam. Hátha valaki más is így jár. A kép eredeti címét nem osztom meg a nagyérdeművel, az egyszerűen nem volt méltó a jelenet gyöngéd bájához. Helyette eszembe ötlött más.

Egyéb értelmes dolog nem jutván eszembe kerülhettek óvatlanul közlésre a fentebbiek. Összeszorított foggal várom a tavasziasabb légáramlatokat. Mindössze jelezni kívántam, hogy még élek.

2012. február 4., szombat

Hogy hívják?

– tettem fel a kérdést még múlt nyáron egy kerge kis kutyakamasz kedves gazdájának.
– Paszkál – hangzott a válasz. Ez aztán meglepett. Tudniillik ez volt az előző kutyám neve.

Paszkál kutyám 3 hónapos korában (1988. június)
Természetes, hogy az ember ilyenkor érdeklődni kezd az elnevezés mikéntje felől.

Haladjunk időrendben. A mi kutyánk eredeti, törzskönyvben szereplő teljes neve: Hírvivő Fitos, apja El Rambo Enzo van Os Hoes, holland tenyésztésű belga volt. Fajtáját tekintve tehát Tervueren, ami magyarul belga juhász. A hozzánk kerülő kiskutyát nem túlzás azt állítani, naponta másként hívtuk.


A sok elnevezés közül nekem már csak a Kókusz ugrik be. Amely név például akkor vetődött el, amikor a keresztség napján összefutottunk régi kutyás ismerőseinkkel és az egyiknek általunk még nem ismert, természetesen Kókusz nevű ebével. Szóval ez így ment egy darabig, amint nevet kapott az eb, még aznap legalább kettő azonos nevűvel megismerkedtünk. Már kezdtünk volna éppen csüggedni, hogy nem találunk számára kedvesen különleges nevet, amikor is kedvesem egyszer csak ráeszmélt, hogy hiszen van neki egy ismerős fiú testvérpárja. Akik történetesen szintúgy belgák. Ugye Étienne az nem valami hasznos kutyanév vonatkozásában, de a Pascal az mindkettőnknek rögvest elnyerte a tetszését. Az egyetlen bökkenő már csak az volt, hogy a mi kutyánk bizony leányzó volt. De, hiszen a Pascale az lánynév is! Igaz, hogy a szó végi e bötű ez esetben nem néma, de mi a továbbiakban és teljesen önkényesen némán ejtettük. Az egyszerűség kedvéért Paszkálnak írtuk és hívtuk, és oly mértékben elégedettek voltunk, hogy elhatároztuk, immár megvétózhatatlanul ez marad kiskutyánk neve, és ehhez abban az esetben is ragaszkodni fogunk, ha attól a naptól fogva nekünk naponta legalább négy Paszkált mutatnának be. Így történt az eset és egészen 2001. július végén bekövetkezett haláláig a legnagyszerűbb kutyatárs volt, akit valaha ismertem. (Majd' tíz év múltán aztán újabb nagyszerű kutyussal, Huncutkával sikerült kereszteznünk egymás útját.)

És akkor következzék a másik Paszkál története. Közbe kell azonban vetnem, hogy a két időpont  (névadás) közt gyakorlatilag éppen 20 év telt el, és egybehangzóan állítjuk, hogy Paszkálnak nevezett kutyával sem ők, sem mi soha még össze nem futottunk. Szóval e kerge kutyakamasz amolyan törpeagárba oltott schnautzer, fekete ördögfi. A vidám kis fickót Monoron találták a vasútállomáson, ahonnan egy menhelyre került. Fekete, tasla és kackiásan álló fülei végén egy-egy, mókusnak is dicsőségére váló bojtot visel, a tekintetek odavonzása érdekében ezüstszürke színben. Idomainak köszönhetően, mivel három dimenziójából akkor még fájóan hiányzott egy, megmentőitől a Pászka nevet kapta. Itt kerültek képbe a fiatalok, akik pár hét múlva örökbe is fogadták. Igen ám, csakhogy a párocska férfi tagja francia, és így komoly harcot vívott a Pászka név helyes kiejtésével, s rendre alulmaradt. A kiskutya pedig ilyen alkalmakkor nem értelmezte úgy, hogy őt szólongatják, s ment a saját feje után. Sürgősen ki kellett találni tehát valamit, és így merült fel, mint mentő ötlet, a Pascal név. Már majdnem Pászka, de sem a kiejtése franciáknak, sem a megértése szelektív hallással rendelkező ebzeteknek nem jelent gondot.

Ezúton kérném, hogy bármely szerencsés csillagzat alatt született oly egyén, akinek kutyája Paszkál névre valaha hallgatott, nyugodtan rukkoljon elő a saját történetével. Jelige: Paszkálok, ide! (gyulaik kiskukac freemail ponty hu)

2012. február 3., péntek

Mínuszban vagyunk

Úgy értem, például a Celsius fokokat illetően. Nosztalgia? Köszi, nem így. Nem pont erre gondoltam a múltkor.

Nyugati tér anno 1987. január 12. (Fotó: Baric Imre / MTI)


Emlékezetes év volt. Leérettségiztem. Felvettek a főiskolára. Igaz, előfelvételivel, ezért elszegődtem nyomdászinasnak. Azon a Szilveszteren, este 8-kor egy könnyű kis farmerdzsekiben várakoztam a Nyugati (leánykori nevén Marx) téren, az óra alatt, amelyen vidáman futott körbe a felirat: 1986. 12. 31. Aztán meg ez: + 12 °C...
És elérkezett 1987 és a január, vele pedig a 35-50 cm-es hó és a reggel 1/2 7-kor mért –25 °C-ok. (Ugyanott olvastam ezt a hírt is, csak mintha most kicsit lomhábban tekergőzött volna, kissé megdermedve, mint mindnyájan.) 7-re mentem dolgozni, és csak egy villamosmegállónyira voltam a munkahelyemtől. Azonban amint kiléptem a kapunkon, rögvest belefagyott az orromba a vízpára. Alig jött valami levegő. Beletelt egy kis időbe, mire megszoktam az érzést. Nagyon kellemetlen volt. Nem sokat teketóriáztam, inkább lesiettem a talajszint alá és tettem egy jó nagy tiszteletkört a finom melegben Kisföldalatti – 3-as Metró összeállításban. Mindenképpen megérte, ráadásul a földalatti megállója tőlünk akkor még félúton volt a villamosmegállóhoz képest. Sokan így okoskodhattak (le a föld alá), mert én még ilyen tömeget életemben nem láttam a Metróban sem addig, sem azóta. De nem bántuk az akolmeleget. Alig félórányi volt a kitérő a tőlem 5 percre található célállomásig. Aztán délután, Tatárka nevű lovam hátán üldögélve, meg is állapítottam, hogy most már milyen kellemesen enyhe az idő. És tényleg. Csak –14 °C volt. Úgy rémlik, 2-3 napig tartott ez az ítéletidő. Hihetetlen, hogy milyen üdítő volt az enyhülés.
Voltak kamaszfiúk számosan (volt gimis osztálytársak, későbbi főiskolai évfolyamtársak), akik szegények ekkortájt töltötték kötelező sorkatonai szolgálatukat, s volt "szerencséjük" példának okáért mondjuk őrségben, egyedül ücsörögve múlatni a kellemesnek nem nevezhető éjszakai órákat... Az ő emlékeikhez képest az én kis földalatti történetem tényleg harmatgyenge mutatvány. Nekik finom meleg környezetet, kandallót, forralt bort kívánok az elkövetkezendő napokra. Több csuporral.
Tisztán előttem vannak a Közértünk csupasz polcai is.  Se kenyér, se tej, se semmi. Kifejezetten ijesztő volt. (Ilyet aztán legközelebb a taxisblokád napjaiban láttam.) Ilyen gondolatokkal a fejemben próbálok felkészülni a ránk váró cudarságokra, de nagyon nem bánnám, ha az időjárás előrejelzés nem kivételesen jó néhány fokkal túlbecsülné a mínuszokat. A Malév legalább már nincsen mínuszban (béke poraira), mert már nincs. Legyenek most már mínuszban a mínuszok!

Update: Most látom, hogy másnak is beugrott ez a legendás tél, ráadásul hasonló zöngékkel. Igaz, én kicsit hamarabb álltam elő tegnap a farbával. Nincs új a nap alatt, mondják. ...és tényleg.