2012. február 4., szombat

Hogy hívják?

– tettem fel a kérdést még múlt nyáron egy kerge kis kutyakamasz kedves gazdájának.
– Paszkál – hangzott a válasz. Ez aztán meglepett. Tudniillik ez volt az előző kutyám neve.

Paszkál kutyám 3 hónapos korában (1988. június)
Természetes, hogy az ember ilyenkor érdeklődni kezd az elnevezés mikéntje felől.

Haladjunk időrendben. A mi kutyánk eredeti, törzskönyvben szereplő teljes neve: Hírvivő Fitos, apja El Rambo Enzo van Os Hoes, holland tenyésztésű belga volt. Fajtáját tekintve tehát Tervueren, ami magyarul belga juhász. A hozzánk kerülő kiskutyát nem túlzás azt állítani, naponta másként hívtuk.


A sok elnevezés közül nekem már csak a Kókusz ugrik be. Amely név például akkor vetődött el, amikor a keresztség napján összefutottunk régi kutyás ismerőseinkkel és az egyiknek általunk még nem ismert, természetesen Kókusz nevű ebével. Szóval ez így ment egy darabig, amint nevet kapott az eb, még aznap legalább kettő azonos nevűvel megismerkedtünk. Már kezdtünk volna éppen csüggedni, hogy nem találunk számára kedvesen különleges nevet, amikor is kedvesem egyszer csak ráeszmélt, hogy hiszen van neki egy ismerős fiú testvérpárja. Akik történetesen szintúgy belgák. Ugye Étienne az nem valami hasznos kutyanév vonatkozásában, de a Pascal az mindkettőnknek rögvest elnyerte a tetszését. Az egyetlen bökkenő már csak az volt, hogy a mi kutyánk bizony leányzó volt. De, hiszen a Pascale az lánynév is! Igaz, hogy a szó végi e bötű ez esetben nem néma, de mi a továbbiakban és teljesen önkényesen némán ejtettük. Az egyszerűség kedvéért Paszkálnak írtuk és hívtuk, és oly mértékben elégedettek voltunk, hogy elhatároztuk, immár megvétózhatatlanul ez marad kiskutyánk neve, és ehhez abban az esetben is ragaszkodni fogunk, ha attól a naptól fogva nekünk naponta legalább négy Paszkált mutatnának be. Így történt az eset és egészen 2001. július végén bekövetkezett haláláig a legnagyszerűbb kutyatárs volt, akit valaha ismertem. (Majd' tíz év múltán aztán újabb nagyszerű kutyussal, Huncutkával sikerült kereszteznünk egymás útját.)

És akkor következzék a másik Paszkál története. Közbe kell azonban vetnem, hogy a két időpont  (névadás) közt gyakorlatilag éppen 20 év telt el, és egybehangzóan állítjuk, hogy Paszkálnak nevezett kutyával sem ők, sem mi soha még össze nem futottunk. Szóval e kerge kutyakamasz amolyan törpeagárba oltott schnautzer, fekete ördögfi. A vidám kis fickót Monoron találták a vasútállomáson, ahonnan egy menhelyre került. Fekete, tasla és kackiásan álló fülei végén egy-egy, mókusnak is dicsőségére váló bojtot visel, a tekintetek odavonzása érdekében ezüstszürke színben. Idomainak köszönhetően, mivel három dimenziójából akkor még fájóan hiányzott egy, megmentőitől a Pászka nevet kapta. Itt kerültek képbe a fiatalok, akik pár hét múlva örökbe is fogadták. Igen ám, csakhogy a párocska férfi tagja francia, és így komoly harcot vívott a Pászka név helyes kiejtésével, s rendre alulmaradt. A kiskutya pedig ilyen alkalmakkor nem értelmezte úgy, hogy őt szólongatják, s ment a saját feje után. Sürgősen ki kellett találni tehát valamit, és így merült fel, mint mentő ötlet, a Pascal név. Már majdnem Pászka, de sem a kiejtése franciáknak, sem a megértése szelektív hallással rendelkező ebzeteknek nem jelent gondot.

Ezúton kérném, hogy bármely szerencsés csillagzat alatt született oly egyén, akinek kutyája Paszkál névre valaha hallgatott, nyugodtan rukkoljon elő a saját történetével. Jelige: Paszkálok, ide! (gyulaik kiskukac freemail ponty hu)