2011. május 11., szerda

Három a magyar iGazság 1.

Húsvét hétfő van. Megyek reggel a kutyával a szokásos tiszteletkörre, hát látom a  hivalkodónak éppen nem mondható, kamaszkorú kicsi kocsimat, hogy valami kedves duhaj a jobb ajtómon bontotta ki tán a vodkás-szörpös flaskáját. Üvegszilánkok szerteszét. Tulajdonképpen inkább ünnepi hangulatba keveredve az üveget a nyakánál fogva hozzá-csapta a kocsim oldalához, amúgy hajót-avatósan. Ezzel a majd' 10 pontos találattal egyszerre sikerült nemcsak az ajtót, de a hátsó sárvédőívet is hazavágnia (csinos horpadás itt is, ott is – határozottan ügyes), no és egy jó féltenyérnyi (facepalm) darabon a dukkótól is megfosztania szegény járgányt. (Ott szó szerint fémtiszta, jókorát suhintott a gaz...) Ekkor tévedt (révedt) tekintetem a mögöttem álló Ford Mondeóra. Szegény pára (mármint a gazdija), neki bizony a szélvédője bánta a vigasságot. A kedves felhasználó a vodkásüvege romjaival intézte el. Alaposan. Well. Szép munka.
Nem volt egyszerű a ragacsos szmötyit, üvegszilánkokkal spékelve lepucolni az ajtóról és a kilincsről. Locsolás megvolt.

2.

Hazaérek. Letenném a kisautót a házunk mögötti téren. Két szabad hely is, juhéj!  Szokás szerint "segít" navigálni a téren ilyenkor itt lebzselő szakadék figurák közül az egyik. Orral előre... Amúgy sem szokott gondot okozni a parkolás, de akinek ez sem megy önállóan, az tehenet vezessen, ne autót. Persze, kéri a gázsiját. Így szokták. Sosem adok. Nem is szokott ebből probléma lenni. A fizetés csak opció.
Ezúttal a fószer elküld melegebb égtájakra, ne merészeljem itt hagyni a kocsimat, mert más neki ezért fizet. (A másik helyet persze egy másik ipse őrzi...) Távolodva még hallom, hogy ne csodálkozzak, ha nem így fog kinézni az autóm reggelre. A horpadásokra gondolt volna? Nyilván ki akarta kalapálni. Nem tette.

3.

Otthon vagyunk. Du. 5 óra. Csörög a telefon. A stabil. A vonal végéről izgatott női hang, a szerzőé, hogy aszongya', amit legutóbb átküldtem neki tördelt, végleges szövegként, az egy sokkal korábbi változat. Nincsenek benne a javításai, a rengetek beírt plusz mondat... (Mindezt különben a nyomdába adás előtt 2 perccel. A Kiadóban persze ilyenkor már nincs senki, holnap du. meg már nyomnák az anyagot...) Nagyjából itt kapom az első, könnyed infarktust.
Csönd van, zene sem szól, koncentrálok a problémára. Egyszer csak halk motoszkálást hallunk. Nyilván a stáb az, aki a padlásunkon méri fel a helyszínt. Délelőtt ugyanis a szomszéd lány aláírást gyűjtött, hogy egy klipet forgathasson ott. Persze. Aláírtam. Kutya a szőnyegen, békésen rágcsálja a bikacsök "csont"-ját.
...és ekkor újabb ciccenés, Huncut pedig, mint egy dühöngő őrült spriccel ki a szobaajtón és úgy ugat, mint még soha. Kérem a gyereket, szóljon már rá a kutyára. (Közben a nő még mindig a vonal végén...) Elnézést kérek tőle, és kivágtatok, hogy letoljam a kutyát. Ekkor kapom a második infarktust.
A lépcsőn egy 120 kilós, A-nemű (ezt most olvastam a gyerek kötelező olvasmányában...), sötét alak téblábol. Nem megnyerő, tiszta Quasimodo. Egyik szeme jóval lejjebb, mint a másik, és kancsal. Nem értem, miért, de meg sem ijedek tőle, minden mérgem kitöltöm rajta. Olyan vehemenciával közlöm vele, hogy mit keres itt és takarodjon, de azonnal, hogy szinte szó nélkül tűri, hogy kitoloncoljam. Ebke még mindig folyamatosan ordít. Egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva végre kituszkolom az ajtón is, amit gyorsan magunkra zárok. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. Közben azért még annyit mondott:
– Nem lopni jöttem, csókolom.


És! Érdemes szegénynek lenni, mint a templom egere. Semmit nem vitt el. Nem volt mit. Nyilván végignézte az összes, fogason lógó kabát zsebét, és vannak egy páran. Egészségére. Mind üres volt. Talán a gyerek is megtanulta végre, hogy NEM hagyom nyitva a kilincses bejárati ajtót... Soha. ...végül a szerzőtől eközben megérkezik a következő e-mail: Bocs. Valamit elnéztem. Minden rendben van.

Édes kutyalány, neked meg nagyon köszi!
:D