2014. január 3., péntek

Fogócska, avagy vidám percek a legelőn

Bértartónak lenni nem leányálom. Nekem elhihetik, egy-két év kihagyással 1987 óta megszakítás nélkül űzöm ezen extrémsportot. Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, ha volna itt efféle ranglétra, talán feketeöves lehetnék. Azonban pontosan ezért megértem a barikád másik oldalán harcolókat is, a lovarda-tulajokat. Nekik sem könnyű galopp az élet velünk, hülye és kevésbé hülye bértartókkal. No, de most nem is erről szeretnék írni, hanem egy olyan hosszú évekkel ezelőtt megtörtént esetről, amely eredetileg és a mai napig úgy volt, hogy örökre a feledés homályába vész, hiszen rajtam és a főszereplő lovakon kívül senki emberfiának tudomása nem volt róla. Elmesélem.

Természetesen a gyönyörű ­– és azóta már az örök vadászmezőkre költözött – angol telivér tisztihátasommal az egyik főbb szerepben. 19 évig volt hű társam, jóban-rosszban a jegytelen, sötétpej csatamén. Négyéves korától a legutolsó néhány évét leszámítva (23 évet élt) tizensok évig lovagoltam minden áldott nap. Ezidőtájt egy olyan lovardában lakott, ahol a birtok kerítésén kívül volt egy hatalmas rét. Ne gondoljunk itt térdig érő fűre, de azért akadt rajta bőven szöszmötölnivaló. Ezen néhány hektáros földdarab eredetileg nem tartozott a lovarda-tulajok érdekeltségi körébe, és amikor aztán használatra megkapták, nem is tették ki rá a mi lovainkat, VIP legelőjükként óvatosan használták a néhány sajáttal, rövid időtartamra és ötletszerűen. Mivel én sohasem ijedtem meg az árnyékomtól és derék lovam ivaros ménként sosem lehett a többiekkel együtt a homokos, nagy karámokban, csak mindig maximum kihajtott zsebkendő-méretűekben, lencsibaba szemekkel kérdeztem meg a tulajt, hogy néha-néha, amikor úgyis üres a terület, kitehetném-é erre az ominózus gyepre az én szép lovamat néhány fertály órára. Az engedély birtokában jókedvűen szökdécselve és hálát rebegve elvonultam, és már másnap éltünk is a nagyszerű lehetőséggel.

Ekkor a kislóval már tíz éve voltunk kötelékben, így merem állítani, hogy haverok voltunk. Méghozzá jó haverok. Elég az hozzá, hogy mén létére a dominanciát hírből sem ismerte, nemhogy alfa-mén nem volt, de olyan betűje nincs is a görög ABC-nek, amivel ki lehetne fejezni, mennyire szelídnek mutatkozott tetszőleges lótársaságban, mert néha megpróbáltuk elvegyíteni heréltekkel. Ezek közül egy omega-egyed is komor vezérménnek mutatkozott őhozzá képest, tulajdonképpen abszolút össze lehetett volna tenni más lovakkal is. Ha ez még nem lett volna elég, hidegen hagyták a kancák is. Meglepő módon a sárlók is. És a nagyon sárlók is. A galopp pályán hozzászokott a társaságukhoz. Telivérem nem volt nagynövésű a maga 155 centiméteres marmagasságával, de merő izom volt, a hátán megállt az esővíz. Zömök, rövid kis ló volt, mélyen illesztett nyakkal, hatalmas fara szinte a háta közepéből indult. Klasszikus flyer-pofa volt, a versenypályán is jól szolgált. Élete első kétéves futamán 900 méteren kilenc hosszal nyert, ami alapján elképzelhető, milyen robbanékony jószág volt. Felvittem tehát az üres legelőre, amely a lovardához képest egy dombon volt, és amelyet csak egy időette villanypásztorszál választott el a nagyvilágtól, levettem róla a kötőféket, és könnyedén rácsaptam a farára, amitől őkelme vidám sprintben szaladt tova tőlem a kéthektárnyi területet feltérképezendő. Mindent körbeszimatolt vadászvizsla módjára, majd megállt középen és hosszasan és elégedetten csücsörített.

Néhány nap múlva egy roppant fárasztó munkanap után kiérkezvén a lovardába megint felnéztem a legelőre. Üres volt. Hogy a legeltetős perceket a lehető legjobban kihasználjam, nem bíbelődtem az átöltözéssel, amint voltam, magassarkúban, kilibbentem az autóból, szaladtam a karámhoz, hogy iziben felvigyem a lovamat. Hamar felértem vele, gyorsan levettem a fejéről a kötőféket, rácsaptam a farára, hogy na, eriggy', és… ez nem bizonyult jó ötletnek. A ló a megszokotthoz képest is gyorsabban spriccelt el tőlem, és amint felpillantottam, megláttam a távolban a lovardatulaj kicsi és összeszokott lócsapatát, természetesen egyazon legelőn. E csapat 3 kancából és az őket egy pitpull elszántságával védő, fiatal és alfa, herélt angol telivérből állt. Meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy a tulaj lovainak az én lovam felől nem lesz bántódása, de hogy verekedés lesz, már ami a heréltet illeti, abban biztos voltam. Hogy a kancák közül valamelyik éppen sárlott-e, arról sejtelmem sem volt, bár zabicsikó fogantatásától nem féltem, de néhány hisztis kancarúgástól és a herélt dühétől eléggé. Nem is csalatkoztam benne. Tehát amaz lovak is megindultak mindeközben az enyém felé, majd a terület közepén némi hattyúnyakas össznépi szimatolás és felhorkanások után a herélt a fülét a nyakán hátracsapva, azt szabályszerűen eltűntetve, tátott szájjal ugrott kíváncsi lovam irányába. Szerencsére neki sem kellett több, elindult a szokásos helyből sprintjében, amellyel hamar jókora előnyre tett szert. Miközben őrült iramban megkezdődött a vad hajsza, én rohamtempóban ledobáltam magamról a magassarkú cipellőket, áldottam az eget, hogy nadrágban vagyok, és mezítláb nekiiramodtam a lovak felé. Kis lovam magabiztos volt, a haverja vele volt (én), neki semmitől sem kellett tartania, határozottan élvezte a flúgos futamot, nyomában a vérben forgó szemű és tátott szájú, ám fületlen herélttel, aki szerencsére csupán egy V. osztályú ló lehetett a galoppon, így utólérnie egyelőre nem sikerült. Egy időre megkönnyebbültem, de mindjárt elővett a következő kétségbeesés. Mi a fene lesz, ha megállnak? Ekkor telivérem váratlanul oldotta meg a dilemmát, és hirtelen átlibbent a villanypásztoron, de mert ehhez kicsit lassítania kellett, a herélt még éppen elérte a foga legszélével úgy, hogy a hirtelen távozó farzsebébe még elhelyezhesse a névjegyét. Szerencsére ő nem tartott a hívatlan vendéggel. Ebben a pillanatban rákiáltottam a lovamra, hogy: – Hooooó, amire szó szerint lecövekelt és dülledő orrcimpákkal fújtatva bevárt a villanypásztor túlfelén ahelyett, hogy elrohant volna a vakvilágba. Beletelt egy kis időbe, mire odaértem, majd feltettem rá az ösztönösen magammal hurcolt kötőfékét, és hazavezettem a nyertes csatából a csodalovat. A vágás, amit a gaz herélt ejtett lovam hátulsó fertályán elég hosszú volt, de szerencsére csak a szőr jött le fél centi széles és fél méter hosszan, mintha leborotválták volna. A farról indult, átszaladt a farokrépán és a comján állt meg. Mintha csak Zorróval futottunk volna össze. Csak "Z" betű helyett egy kalligrafikus "J" díszítette hű társam hátsóját. Az egész hancúr tíz perc alatt lezajlott, én pedig úgy tértem vissza a lovardába, mint ha mi sem történt volna, bár érzésre néhány évet mintha öregedtem volna. Azért akadt olyan, aki viccesnek találta, hogy mezítláb vezetem a lovat, és nejlonharisnyában… 

Telivérem (2006 nyara, évekkel a történtek után)