A gourmand

A következő eset a nyolcvanas évek második felében történt, de bárki kérdené, itt is hangsúlyozni kell, hogy a valósággal való bármilyen egyezése kizárólag a véletlen műve.

Szóval, azon a bizonyos réges-régi nyáron elszegődik valaki (adott esetben lehetne például egy ifjú, frissen érettségizett leány) mindenesnek egy lovaspanzióba. Egy átlagos napja a következőképpen fest: ébresztő kelő nappal, tucat ló kietetése (az egyik istálló helyben, a bérelt másik a panziótól két utcányira a faluban, nehogy ellustuljon...), vissza a panzióba, ahol sietős terítés nyolc-tíz főre, reggeli kikészítése, azaz a többféle lekvár, méz, kenyér, kalács, zsemle, kávé, tej, tea stb. kiporciózása, felszelése, megmelengetése, majd sietős visszatérés a lovakhoz. Tucat ló megitatása (vederből), lepucolása, felnyergelése, illetve felkantározása. Vendégek lóval el. Trágyázás (fél tucat ló után). Ismét vissza a panzióba. Levezetésképpen: asztalok leszedése, mosogatás. Ebédfőzés. Terítés... Az ifjú hölgy mindezt nagyon szórakoztatónak találja. Cserébe: koszt, kvártély és vendégmentes időben lovacskázás jár neki tucatnyi lovon. Hiába, no. Üzletembernek születni kell.

Fiatalság bohóság. Fejébe veszi, hogy tekintettel a feljebbvalók bevarrt zsebeire, amelyek ilyesfajta felesleges hívságokra nem nyílottak meg egy lyukas garas erejéig sem, maga készít a neki oly kedves lócsapatnak pataápoló kenceficét. Immár a tuti recept birtokában Pesten beszerzi hát a hozzávalókat. Kín-keservvel, autóstoppal mindezeket lecipeli, s megérkezvén, az ebédfőzés leple alatt regvest nekilát a nagy mű megalkotásának.

Íme a (titkos) recept: 2 (i)x bőrős marhafaggyú, 2 x gyári tömb sertészsír, 1/2 x gyógyszertári, nagytisztaságú ricinusolaj és, ízlés szerint, egy-két ampulla, olajban oldott "A" vitamin injekció. (Figyelem! A vitamint csakis azután porciózzuk a fentebbi, rokonszenvesnek egyáltalán nem nevezhető kulimászhoz, miután alaposan kihűlte magát!) Elkészülvén az eleggyel, beleönti az egész - mondjuk ki, borzalmat - egy vadonat új, átlátszó, csinos piros fülekkel ellátott műanyagedénybe és diadalittasan elhelyezi a tanyán fellelhető egyetlen hűtőapparát ajtajának középső polcán, a konyhában, hogy elnyerje immár végső állagát, vagyis megdermedjék.

Eljöve a másnap reggel. Mit lát? Illetve, mit nem? Meglovasították a bödönkéjét! A guta készült agyonütni épp, amikor azonban szerencsésen meglelé. Persze, hogy híjja volt! Azonban nem ám a néki oly kedves lovak lábvégeit látta el a tolvaj a hiányzó gyógyírral! Nem. Szabályos késnyomok árulkodtak arról, hogy bizony valaki jóízűt lakmározott a drága kenőcsből. Megtalálván a tettest, felhívta szíves figyelmét arra, hogy amennyiben nem akarja vele még egyszer összeakasztani a bajuszát, szíveskedjék a marmeládot és a mézet előnyben részesíteni a kora reggeli órákban, vagy ha netán mégsem bírna ellenállani a csábításnak, legalább kéretik vékonyabban megkenni belőle a zsírosdeszkákat. Micsoda pazarlás! Az összes ló mind a 48 patáját többször átkenhette vón könyékig azzal a csöpp mennyiséggel, amellyel éhét ütötte el a gaz! A hamarost kezdődő, és a "tolvaj" által vezetett túralovagláshoz viszont tripla adag toalett-papírral való felszerelését ajánlotta, valamint, hogy terep gyanánt, jó előre, fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt területekben gondolkodjék - a további gyalázat elkerülése végett.

2003. február

Naprakész

Szegény blogoldám! Sejtettem, hogy a kezdeti lelkesedésem kissé alább fog hagyni...

Egy munka, amely éppen folyamatban vagyon. Most már közzé merem tenni, mert immár hivatalos. :-)

Micsoda kihívás! A kártya "műfaja" nem mellesleg szintén nagy kedvencem. Karácsonyi ajándéknak tökéletes. Jó szórakozást!

Magyar irodalmi társasjáték meg az ő doboza

Világirodalmi társasjáték meg az ő doboza

A kutya vacsorája...

Séta Ray-jel a Ligetben (Fotók: Both R.)

...bizonytalan. Legalább is ezt mondják.

Akinek volt már kutyatársa, az nem igazán érti. Talán, mert a szólás-mondásokat a nagy többség véleménye alakítja. Kevesen vannak felelős állattartók, de ők tudják, hogy a kutya vacsorája akkor is megoldott, ha az övéké esetleg már bizonytalan.

Kérlek benneteket, segítsünk a Lelencnek. Évek óta figyelemmel kísérem, ahogyan erejükön felül mentik a cserbenhagyott kutyákat.

Mindenki érzi, most már olyan cudar idők járnak, hogy csak a pénz beszél. Kutya ugat. Amennyiben továbbra is kap valakitől vacsorát... és esélyt. Egy felelős gazdi személyében.

Köszönjük emberfeletti munkájukat, és hogy nem adják fel.


(A képeken a gyönyörű ex Lelenc-eb, Ray. Hála nekik, ő már gazdis.)

Tisztihátasok - az idősb

"Húsz esztendőm hatalom", de el nem adom! (Fotó: Grósz V.)

TATÁRKÁN, az idősebb tisztihátas, aki 1989. évi jegytelen sötétpej angol telivér mén. Apja Artist (GB) xx, anyja Tetra xx Indikator (GER) xx után. Kiszuperált szép reményű rövidtávú exversenyló (lásd Overdose-t, már ami a táv hosszát és a sikeres kezdetet illeti). Kétévesen első versenyén szoros második helyezett, a következő három megmérettetésben számtalan hosszal első. Nem rossz kezdés, de rossz sorrend. Jelenleg kisnyugdíjas, legjobb haverja Babylon. Remélhetőleg mi is benne vagyunk a szűk baráti körében.

Tisztihátasok - az ifjabb

Baby-lon :-) mint "naposcsibe"

BABYLON, ifjabbik szolgálati tisztihátasunk, Baleno fia. 2001. évi német sportpóni fajtájú übertünemény kiscsillag. Esetenként elképesztően szemtelen ördögfióka. Nem kismama, herélt. Megagiga haspók. A levegőtől is jól néz ki kategória örökös bajnoka. Jelenleg szigorú fogyókúrára fogva. Azóta, mintha még hízott volna... :-(
Régen megfogadtam, hogy nem lesz még egy ló. Az öregurat 1993. április 13-án vettem. (21 és fél éves elmúlt...) Ezután egészen 2009. július 3-áig tartottam magamat. (16 évig!) Azon a meleg nyári napon azonban ellenállásom megtöretett. Szigorúan befektetés jelleggel került birtokunkra ez a kis bestia, aki végtelen kedvességével álnok módon végleg belopta magát a szívünkbe.

Törököt fogtam, nem ereszt? :-)

Babylon kis gazdájával (Fotó: Cseke M.)

Anyai ámokfutás a gyerek pónilován (Fotó: Baska G.)

Turf

Steeplechase (ceruza és gouache / pencil and gouache)

Lóverseny társasjáték illusztrációi. Mondanom sem kell, hogy a megvalósult opus ezektől jócskán eltérő lett...

Tisztelet a kivételnek, de általában a megrendelő felkeres, elrebegi a feladatot, teljesen szabad kezet ad, kér 2-3! tervet, aztán kiböki, hogy ez ne ilyen legyen, az meg ne ott legyen, tegyük rá még valahová emezt, meg amaz is legyen rajta, végül valójában ő tervezi meg. Így a munkára a nevemet már oda sem írom, s ha nem kellene befizetni azokat az átkozott csekkeket unos-untalan, akkor lehet, hogy a sarkamra állnék és elküldeném langyosabb égtájak felé...

Miért nem tudom megszokni? (A kérdés költői.)

Doromb

Tegnap találtam ezt a képet a csemetéről. Nagy természetbúvár. Kutyás, lovas fénykép fellelhető róla rengeteg.

Ez a macsekos unikum. Itt a helye. Annál is inkább, hisz ő Virgonc. Itt még, mint kiscic.

Lovagias ügyek

Címeres / Coat of Arms (vegyes technika / mixed technics)

Alnyomat / The background pattern (tus / ink)

Lovag / Knight (vegyes technika / mixed technics)

Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok.
Plakát- és emblématervek.


Nagyvázsonyi verziójában pedig még udvarhölgy is voltam. Drága Astra nevű kanca hátán.

A jelmezes próba után mindenki rajtam röhögött, mert nekem végül egy vastag kabátszövetből készült ruhaköltemény jutott. 1985 forró augusztus eleje volt...

Aztán a főpróbán és az előadáson fordult a kocka. A hőmérők csupán 8 fokot mutattak. Egész nap... :-)

Örömzene

A szürke macska kíváncsian figyelte a kisfiút, akit az imént barátjának szólított. Befejezte mondandóját. Bizony, annak tátva maradt a szája. Alig mert hinni a fülének. Újdonsült tudományát - melynek titkát az állat percekkel ezelőtt a fülébe súgta - rögtön ki is próbálta.

Visszaemlékezett, milyen sokat gondolt arra, de jó lenne, ha az emberek is ki tudnák fejezni az örömüket úgy. Mint a fényes, vörös szőrű macskája, a Virgonc. Hányszor elnézte, amint összegömbölyödve, békésen szendergett az ölében, miközben fennhangon adta tudtára a világnak, őkelmének mennyire jó dolga van. Lassan végigsimítva selymes bundáját, hallgatta ezt a semmihez sem fogható muzsikát. Behunyta a szemét és némán élvezte az előadást. Ilyenkor körbefonta őket a csend, melyben füléig csak a vörös kandúr elégedett dorombolása ért. Tökéletes pillanatok voltak ezek. Óh, a dorombolás! Igazi örömzene. Mennyire szeretett volna ehhez érteni ő is!

Egy hónapja látta először azt a másikat. Aznap vigasztalanul zuhogott az eső, mintha sohasem akarná abbahagyni. A jó meleg szoba hatalmas ablakán át nézte az esőmosta tájat, amikor megpillantotta. Biztosra vette, hogy a szürke állat őt figyeli. Nem volt ezüstös a bundája, sem szép cirmos. – Ázott veréb – állapította meg a kisfiú. Attól kezdve aztán minden nap megjelent. A szőre fénytelen volt, oly elcsigázott benyomást keltett, hogy az embernek ránézni sem volt kedve. – Mennyire ronda egy macska – gondolta. – Életemben nem láttam hozzá hasonlót. Vajon szereti egyáltalán valaki? És el nem tudta képzelni, amint ez a kopott jószág valakinek az ölében dorombol. A kisfiú, amikor az udvaron játszott, mindig úgy tett, mintha nem is érdekelné az egész. Néha Virgoncra gondolt, arra, hogy mennyire szép macska. Milyen könnyű szeretni. Így aztán nem vette észre, hogy már várja ezt a másikat. Hiába érezte úgy, hogy soha nem tudná megkedvelni, amikor egy nap valamiért nem jött el, csalódott volt.

A csúf macska legutóbb már egészen közel merészkedett a kisfiúhoz, kíváncsi tekintetét ráemelte, nesztelenül felszökkent a padra, és leült mellé. A gyereket boszszantotta ez az érthetetlen bizalom, hát nem érti, nem érzi, hogy látni sem bírja? Azzal felpattant, oly hevesen, hogy az sem érdekelte, félrelöki a szegény állatot, és elszaladt. De, mert kíváncsi volt, óvatosan mégis hátralesett. Legnagyobb meglepetésére a macska még mindig a padon ült. A kisfiú nem tudott tovább uralkodni indulatain, lehajolt és dühösen felé hajított egy darabka földet. Valójában nem akarta bántani, de éppen eltalálta. Mire a macska furcsa eleganciával, kizökkenthetetlen nyugalommal leszökkent a padról és méltóságteljesen továbbállt. A kisfiú azonban már egészen feldúlt volt. Akaratlanul tiszteletet kezdett érezni iránta. Ettől még jobban haragudott rá.

Most pedig itt állt, szemtől szemben ezzel a kopott bundájú, szürke macskával. Aki az imént barátjának nevezte. Arra nem emlékezett, hogyan jutottak idáig. Az állat szelíd tekintettel fürkészte a kisfiút, aki immár mindent tudott a dorombolásról. Egyszer csak nem bírták tovább, elnevették magukat. A macska felpattant az ölébe, kényelmesen elhelyezkedett, és hangosan dorombolni kezdtek.

Miközben a kisfiú szívét elmondhatatlan melegség öntötte el, észre sem vette, hogy a jámbor állat szőre egyre ezüstösebben csillog. Elvarázsolta, hogy olyan kincset kapott, amilyenről álmodni sem mert, és olyan valakitől, akinek semmi, de semmi oka nem volt arra, hogy megtisztelje őt a bizalmával. Azonban nem hálát érzett a macska iránt. Nem érdekelte már annyira a dorombolás sem, a titkát pedig, amelyre korábban oly hőn vágyott, legszívesebben visszaadta volna neki, még ha ez teljesen lehetetlennek látszott is. Csak együtt szeretett volna lenni vele. Mert az igazi ajándék a barátsága volt.

*       *       *

A furcsa nesz, amit az előbb hallani vélt, most már összetéveszthetetlenül a kisfia szobájából szűrődött ki. Odament, szelíden megsimogatta a fejét, majd egészen közel hajolt hozzá, hogy megállapíthassa, jól hall-e. Mert nem akart hinni a fülének.
Ekkor a vekker hangosan berregni kezdett. Hat óra negyven.
A kisfiú torkában érezte még a bizsergést, amikor meghallotta az ismerős hangot:
– Jó reggelt, doromboló kiscicám!


2010. március

Mézes hétvége

Szekszárd, 2010. március utolsó hétvégéje.

Korábban latolgattuk egy bortúra lehetőségét. A szavazáson végül Szekszárd nyert Eger ellenében. (Azaz mi.) Leugrottunk tehát néhány baráttal, és ellenőrzésünk alá vontuk a szekszárdi borvidéket.

Értékelés:
táj: fenséges (és szivárványos)
időjárás: kegyes
nedűk: jeles
vendéglátás: osztályon felüli
lélekemelés: ötcsillagos
alkoholos befolyásoltság: jelentős
pénztárca: üres.

Említést érdemel még a helybéli Petrits család Mézeskalács Múzeuma. (Külön köszönet Gusztinak az észbevételért.) A belépő áráért egy korabeli formába nyomott mézeskalács jár, tehát leehető. :-) A képen a vitrinben látható egyik mézekalács huszár látható.

Szélesvásznú szivárvány a 6-os út mentén vizes ablaküvegen át

A kiállítás rendkívül érdekes, és interaktív! Megtekinthetjük, hogyan készítik a kézműves mézeskalácsot, a gyertyát és a cukorkát. A selyemcukorka készítés manővere örökre rabul ejtett. :-) Köszönet a szervezésért Mártinak.

Sic transit...

Így múlik el a világ dicsősége.

E képet Brno-ban készítettem 2009. májusában a kapucinus kolostor kriptájában. Állt ott még egy figyelemre méltó mondat:

Voltunk, mint ti. Lesztek, mint mi...

Ex libris

Családi címerek / Coats of Arms (vegyes technika / mixed technics)

Ex libris. Jó kis műfaj, de ezen esetekben csak a családi címereket kellett elkészítenem hozzá.

Sporttársi megbizatások a régmúltból - nevek nélkül.

Csapd le csacsi

Kilencvenben történt. A Pest környéki kis istálló szomszédságában - ahol lovaink akkor álltak -, volt egy hatalmas másik. S benne malacok és tehenek, kicsik és nagyok, lovak  minden korosztályból és két ifjú szamár. Egy hölgy és egy úr. Ki megkötve, ki szabad akaratából. Tehát itt, az egyébként magát Augeaszt is zavarba ejtő viszonyok közt lett egy derűs tavaszi délelőttre meghirdetve gazduram szamárcsődörének pedikűrje. A program érdekesnek ígérkezett, tekintettel arra, hogy a derék pára nem volt ugyan becsibészelve, de szakasztott úgy viselte maga magát, mintha mégis. Nem cifrázom, a falubéli lovasok réme volt. Néha bizony szabadságolta magát a tanyáról. Ily alkalmakkor terepen nemigen szeretett senki lovasember összefutni vele. Amennyiben a kényszerű találkozás mégis bekövetkezett, akkor a korábban kellemesnek kinéző percek legott rémálomba csaptak át. A nekivadult fülest kedves lovuk nyakában voltak kénytelenek visszaszolgáltatni jogos tulajdonosának. Hazáig viszont őkelme egy pitbull elszántságával küzdött az igazáért. Otthon aztán nem tette zsebre, amit a szívlapáttal kapott, de jókedvét nem szeghette senki és semmi. A kovácsot hírből sem ismerte. Nem volt még olyan idős, és patái is még csak harminc centiméternyire kunkorodtak fel helyes nózija irányába... Lekötnie pedig már csak azért sem sikerült eladdig senki ember fiának, mivel nem is akadt olyan teremtett lény, aki erre akár egy szerény kísérletet is tett volna.

Ezen koordináták mentén virradt ránk a nagy nap. A sok érdeklődő már egymást tiporta a tett színhelyén, ahol szamarunk gyanútlanul szöszölgette reggeli betevőjét. A népes és homogénnek egyáltalán nem nevezhető csapat időközben kiegészült a gazda sógorával is. Az ismert filmrendező kéretlenül, de készségesen szellemi atyánkul szegődött. A csacsi egyébként igen kisnövésű lévén a gyalázatos túlerővel szemben meglepően hamar megadta magát. Így aztán ameddig a kovács sietve körbecsipkedte a túlnőtt patákat, rendezőnk hosszas monológba fogott. A szamár eközben a harchoz öltözött, kifejezetten szakadt hallgatóság egy jelentékeny részével a fején és fülén, valamint további három ügybuzgóval a lábain, megpróbált néha még ellenállni. Azonban mindez az ekkorra már teátrális előadásba bonyolódó művészlélek mondandójának amolyan hitvány díszletévé alacsonyodott. Amely előadás a következő témákat tárgyalta, szárnyalóan: csodálatos lovak, és még annál is csodálatosabb lovasszobrok. Az alkalom azonban nemcsak tolvajt szül, hanem mókás helyzeteket is, így aztán rendező úr nagyívű fejtegetését éppen azzal találta zárni, hogy asz'ondja:

- Nem beszélve a Donatello Gattamelata lovasszobráról Velencében, ami maga a csoda.

Nem szívesen szóltam volna bele az okfejtésébe, csendben hallgattam hát. Itt viszont olyan magas labdát dobott fel, hogy nem tudtam ellenállni tovább a kísértésnek. Tekintettel arra, hogy véletlenül éppen harmadik napja tanultam reggeltől estig a másnapi művészet-történet szigorlatomra, a témát illetően nagyon képben voltam. Csöndesen megszólaltam a sarokból, szerényen és szakadtan, lovazós mackónadrágban. (Kinek telt akkoriban lovas-gatyára?)

- Bocsánat, de a Gattamelata véletlenül nem Padovában van? Velencében Verrocchionak a Colleoni lovasszobra áll.

Embernek állát imigyen leesni még nem láttam, pedig már én sem vagyok harmadfű csikó.

Szegény, megsemmisülve csak ennyit mondott:

- És milyen igaza van.

Tanulság: 

Hiszen minden Aesopus - La Fontaine - Heltai Gáspár mese végén van olyan
és én nagyon szeretem őket.
Az ember sohasem tudhatja. Elég jól, legalább is nem. Egy biztos, e két szobor fellelési helye immár erősen rögzülni látszik a tudatomban.

2003. január

Anri

Kedvenc lovasszobrom az utóbbi évekből.

...és akinek a keze munkáját dícséri:

Heinrich SCHORNO (Anri) svájci származású szobrászművész.

(Micsoda véletlen, hogy udvarában gyönyörű arab telivér kancákat lel az ember.)

Sós perec

Az ígért szicíliai történet. Sikerrel átkonvertáltam tehát az ősi word-leletet.

Alig tíz éve jó szerencsém fél évre Szicília szigetére vetett szép lovak és kedves emberek társaságába. Mivel a lovarda egy hegy tetején állt, húsz perc séta árán, kövek és kaktuszok szegélyezte vadnyugati meredélyen leereszkedve juthattunk le a tengerpartra. Minden képzeletet felülmúlt, ahogy a ködpárán át felsejlettek az itáliai partok, az olasz csizma orra, és jól látszott a Messinai-szorosnál találkozó két tenger fenyegetően örvénylő sodrása. A közelben magányosan szunnyadó vulkánsziget (Stromboli), valamint arrébb, a tengerből kiálló sziklaszirtek, az Odüsszeusz hat tengerésztársát felfaló mitológiai nimfaszörnyről elnevezett Scyllák. 

Ezen a varázslatos helyen aznap kettesben mentünk ki lovagolni. Társam egy fiatal szürke színű magyar félvér kancával, én pedig a helyi erők sokat megélt idősb sötétpej heréltjével. Leérkezvén a partra, egyenesen a tengernek vettük az irányt. A derék herélttel hamar begázoltam a vízbe könyékig, a kancát azonban más fából faragták. Riadtan vetette meg mindkét elülső lábát a fenyegetően felé csapódó, majd visszahúzódó, tajtékzó habok ellenében, amelyek révedett vizslatása minket is szabályos, igaz szerencsésen enyhe tengeribetegségbe ejtett. Úgy tűnt, hogy Delfin - merthogy ez volt az istenadta kancalány neve -, egyelőre nem kíván osztozni velünk a fürdőzés örömében. Így álldigáltunk jót magunkért a tengerben az öreg lóval, mintegy húsz percig. Ekkor Delfin végre elszántan belevetette magát a habokba, így elindulhattunk végre. Azaz, elindulhattunk volna. Finoman összezártam a csizmáimat, de biza az én lovam meg sem moccant. Még egyszer, immár kissé határozottabban. Az eredmény ugyanaz. Vagyis semmi. Közben Delfin észbevéve a felkínálkozó lehetőségeket kifelé vette a vízből az irányt, vezetőlovas lévén sürgősen tenni kellett hát valamit. Egyéb noszogatási lehetőség nem kínálkozván, lábaimat kivéve a kengyelből, erélyesen oldalba taszajtottam velük a rezignált heréltet.

S ekkor az alábbi események zajlottak le gyors egymásutánban. A ló határozott mozdulattal megindult alattam, igen ám, de csak a feje, majd a nyaka és végül a teste. És slussz! A lábai változatlanul mozdulatlanok maradtak. E mozdulatsor végén álltó helyből olyat rántott rajtam, hogy azonnal egy tíz pontos félfordulattal, fejjel előre a vízben landoltam. Szegény hatmázsás pára lábai szó szerint gyökeret eresztettek az iszapba az ácsorgás ideje alatt. Kikászálódván láttam, amint társam a könnyeivel küszködik. Ne higgyék, hogy ennyire sajnált... Mikor berzenkedni próbáltam, hogy kis híján odavesztem, jó kedve nem lankadt. Hazafelé megállapítottuk, hogy a lovaglás tényleg veszélyes sport. Pláne azokra nézve, akik nem tanultak meg előtte elég jól úszni.

2003. január