Az előző anekdotában szereplő személy másik balszerencsés esete, ezúttal a hírnévvel, szintén az Önélatrajzból.
... A Tom Fitchtől nemrég kapott levél egyik megjegyzése Bret Harte egy másik kalandját juttatja eszembe, némi áttétellel. Fitchet nyomorította meg párbajban Joe Goodman. Fitch ma is él, bár Arizonában lakik. Évekig járta a világot, de azután visszatért régi szerelméhez, a homoksivataghoz, a zsályabozóthoz és a sivatagi nyúlhoz, mert ezek és az ott lakók ódivatú szokásai felüdítették, és visszahozták elveszett fiatalságát. A barátságos régi ismerősök hátba veregetik, és úgy szólítják – na mindegy, hogy hogyan, a fülnek talán sértő lehet a kitétel, de Fitch szívének balzsam. Tudja, mi van a mélyén; érzi mögötte a szeretetet, és muzsika a fülének, hálás érte.
Amikor A Ricsaj Tábor szerencséje világra szóló sikere kirobbant, Harte egyszerre híres lett: nevét és dicséretét visszhangozta minden száj. Egyszer Sacramentóba kellett mennie. Amikor partra ért, elfelejtett kabint foglalni visszafelé. Késő délután kiment a kikötőbe, és rájött, mekkora baklövést követett el: mintha egész Sacramento San Franciscóba készült volna. Hosszú sor állt a jegypénztártól végig a kikötőhídon, túl a védőgáton, ameddig a szem ellátott, végig az utcán.
Harte csak egyben reménykedett: hogy a színházban, operában, kirándulóhajón és személyszállító tengeri gőzösön mindig marad néhány fenntartott hely a nevesebb későn érkezők számára. Talán a neve révén szert tehetne egy ilyen fenntartott helyre, ha oda tudná csempészni a névjegyét a pénztárosnak. Végigoldalgott a sor mellett, míg végül egy hatalmas, bozontos hegyilakó bányász mellé került, akinek öve tele volt revolverekkel és nagy, széles karimájú kalapja pofaszakállas martalócarcra vetett árnyékot. A ruhája az állától a cipője orráig tele volt fröcskölve sárral. A sor lassan haladt a pénztárablak felé, és mindenki hallhatta, amint sorra került, a végzetes szavakat: "Minden hely elfogyott – még a hajófenékben sincs!" A pénztáros éppen a mogorva bányásszal közölte ezt a hírt, amikor Harte benyújtotta az ablakon a névjegyét. A pénztáros felkiáltott, és átnyújtott egy kulcsot: – Ó, Mr. Bret Harte, de örülök, hogy látom! Tessék, a díszkabin!
A fekvőhely nélkül maradt bányász olyan átkokat szórt Harte-ra, hogy gyászba borult az egész környék, és úgy megrémítette a neves szerzőt, hogy fogta a kulcsát (a rajta lógó szám csörömpölt reszkető kezében), és elpárolgott a bányász szeme elől. A mentőcsónakok és egyéb fedezékek mögött keresett menedéket a sétafedélzeten. Mégis bekövetkezett, amitől tartott: a bányász rövidesen megjelent, és kutatva nézett körül. Valahányszor veszélyes közelségbe került, Harte már fedezékbe osont. Ez így ment vagy egy félóráig, minden baj nélkül, de végül bekövetkezett a vész: Harte elszámította magát. Éppen óvatosan kibújt egy mentőcsónak mögül, amikor szemtől szembe találkozott a bányásszal! Érezte, hogy szörnyű, végzetes a helyzete, de nem volt értelme, hogy meneküléssel próbálkozzék. Megállt, és várta az elkerülhetetlent. A bányász komoran megkérdezte:
– Maga Bret Harte?
Harte reszketeg hangon igent mondott.
– Maga írta A Ricsaj Tábor szerencséjé-t?
Harte újra beismerő vallomást tett.
– Biztos?
– Igen – sóhajtotta Harte.
A bányász heves rokonszenvvel esett neki:
– Hé, te, ide a kezed! – s hatalmas mancsával megragadta Harte kezét, és összelapította.
Tom Fitch is ismeri ezt az üdvözlési formát s mindazt a szeretetet és csodálatot, amely megtisztítja a földi sártól, és fenségessé teszi. ...
