2011. november 18., péntek

A hírnév átka

Az előző anekdotában szereplő személy másik balszerencsés esete, ezúttal a hírnévvel, szintén az Önélatrajzból.

... A Tom Fitchtől nemrég kapott levél egyik megjegyzése Bret Harte egy másik kalandját juttatja eszembe, némi áttétellel. Fitchet nyomorította meg párbajban Joe Goodman. Fitch ma is él, bár Arizonában lakik. Évekig járta a világot, de azután visszatért régi szerelméhez, a homoksivataghoz, a zsályabozóthoz és a sivatagi nyúlhoz, mert ezek és az ott lakók ódivatú szokásai felüdítették, és visszahozták elveszett fiatalságát. A barátságos régi ismerősök hátba veregetik, és úgy szólítják – na mindegy, hogy hogyan, a fülnek talán sértő lehet a kitétel, de Fitch szívének balzsam. Tudja, mi van a mélyén; érzi mögötte a szeretetet, és muzsika a fülének, hálás érte.

Amikor A Ricsaj Tábor szerencséje világra szóló sikere kirobbant, Harte egyszerre híres lett: nevét és dicséretét visszhangozta minden száj. Egyszer Sacramentóba kellett mennie. Amikor partra ért, elfelejtett kabint foglalni visszafelé. Késő délután kiment a kikötőbe, és rájött, mekkora baklövést követett el: mintha egész Sacramento San Franciscóba készült volna. Hosszú sor állt a jegypénztártól végig a kikötőhídon, túl a védőgáton, ameddig a szem ellátott, végig az utcán.

Harte csak egyben reménykedett: hogy a színházban, operában, kirándulóhajón és személyszállító tengeri gőzösön mindig marad néhány fenntartott hely a nevesebb későn érkezők számára. Talán a neve révén szert tehetne egy ilyen fenntartott helyre, ha oda tudná csempészni a névjegyét a pénztárosnak. Végigoldalgott a sor mellett, míg végül egy hatalmas, bozontos hegyilakó bányász mellé került, akinek öve tele volt revolverekkel és nagy, széles karimájú kalapja pofaszakállas martalócarcra vetett árnyékot. A ruhája az állától a cipője orráig tele volt fröcskölve sárral. A sor lassan haladt a pénztárablak felé, és mindenki hallhatta, amint sorra került, a végzetes szavakat: "Minden hely elfogyott – még a hajófenékben sincs!" A pénztáros éppen a mogorva bányásszal közölte ezt a hírt, amikor Harte benyújtotta az ablakon a névjegyét. A pénztáros felkiáltott, és átnyújtott egy kulcsot: – Ó, Mr. Bret Harte, de örülök, hogy látom! Tessék, a díszkabin!

A fekvőhely nélkül maradt bányász olyan átkokat szórt Harte-ra, hogy gyászba borult az egész környék, és úgy megrémítette a neves szerzőt, hogy fogta a kulcsát (a rajta lógó szám csörömpölt reszkető kezében), és elpárolgott a bányász szeme elől. A mentőcsónakok és egyéb fedezékek mögött keresett menedéket a sétafedélzeten. Mégis bekövetkezett, amitől tartott: a bányász rövidesen megjelent, és kutatva nézett körül. Valahányszor veszélyes közelségbe került, Harte már fedezékbe osont. Ez így ment vagy egy félóráig, minden baj nélkül, de végül bekövetkezett a vész: Harte elszámította magát. Éppen óvatosan kibújt egy mentőcsónak mögül, amikor szemtől szembe találkozott a bányásszal! Érezte, hogy szörnyű, végzetes a helyzete, de nem volt értelme, hogy meneküléssel próbálkozzék. Megállt, és várta az elkerülhetetlent. A bányász komoran megkérdezte:

– Maga Bret Harte?
Harte reszketeg hangon igent mondott.
– Maga írta A Ricsaj Tábor szerencséjé-t?
Harte újra beismerő vallomást tett.
– Biztos?
– Igen – sóhajtotta Harte.
A bányász heves rokonszenvvel esett neki:
– Hé, te, ide a kezed! – s hatalmas mancsával megragadta Harte kezét, és összelapította.

Tom Fitch is ismeri ezt az üdvözlési formát s mindazt a szeretetet és csodálatot, amely megtisztítja a földi sártól, és fenségessé teszi. ...

Korrekt orr-történet

Samuel L(anghorne). Clemens, azaz Mark Twain
Mark Twain tolla hegyiről. Rövid anekdota az író Önéletrajzából:

... Volt egyszer egy boldog, elégedett, törekvő, reménykedő Bret Harte, egy szellemes, vidám, jó kedélyű Bret Harte, aki pezsgő örömmel élvezte az életet. Ez a Bret Harte meghalt San Franciscóban. A hírnév, amely dicsfényben repítette át a kontinensen, már csak egy hullának szólt; ez a hulla nem volt hajlandó megjelenni a tiszteletére rendezett chicagói banketten, mert megszegték az illemszabályokat: nem küldtek érte kocsit. A Lakeside Monthly nagystílű programja jegyében folytatta útját Kelet felé, de már szánalmas roncsként; elvállalta, hogy egy esztendő szellemi termését eladja tízezer dollárért az Atlantic Monthly-nak – akkoriban hatalmas összeg volt ez –, és ezért a fényes tiszteletdíjért semmi említésre méltót nem produkált, csak felvette és elköltötte a pénzt, amikor még ki sem telt az esztendő. Ekkor kezdődött az a korszaka, amely a sírig tartott: kölcsönökből és nőkből élt.

Egyszer furcsa kalandot élt át, még egészen fiatalon, amikor nemrég érkezett a csendes-óceáni partra, és ide-oda sodródott munkát keresve. Maga mesélte el nekem akkoriban ezt az élményét. Egy darabig az yrekai zsúfolt bányásztelep iskolájában tanított, és jövedelmét azzal igyekezett kipótolni, hogy egy kis hetilapot szerkesztett és adott ki egy bérnyomda két tulajdonosánál: övék volt a lap.

Szerkesztői kötelességeihez tartozott a korrektúrák ellenőrzése. Egyszer hasáblevonatot tettek eléje, rajta egy ódivatú nekrológgal; ezek akkoriban, amikor még lágy szívű, érzelgős nép voltunk, ijesztően népszerűek voltak az Egyesült Államokban. Félhasábos szabványnekrológ volt: vagyis csupa felsőfok: írója agyba-főbe dicsérte az elhunyt Mrs. Thompsont virágos nyelvezetű, túlfűtött, szertelen dicshimnuszban. Azzal a kifejezéssel zárta sorait, amely sohasem hiányozhatott egy szabályos nekrológból: "Fájó a mi veszteségünk, de az örökkévalóságban ő a nyertes."
A kefelevonaton Harte a következő megjegyzést találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte ezzel nem törődött. Tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért azt a korrektor-szabályt követte, hogy tintával a szokásos módon jelezte: meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére zárójelben kérdőjelet írt. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy másik korrektor-szabály is, és erről elfeledkezett. E szerint a szabály szerint, hogy ha egy szó nem eléggé hangsúlyos, alá kell húzni, és akkor a szedő azzal emeli ki, hogy dőlt betűkkel szedi (1).
Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt. ..."
  • No, kérem, nem értem. Hol vagyon itt az írásban végül dőlt betűkkel szedve bármi? Emitt (1) kapitális félrefordítással lehet dolgunk. A sztori vége felé a magyarázat nem kifejezetten helytálló. (Némi nyomdászinasi előélettel felvértezve azonban értelmezhető.) Valójában az történhetett, hogy Harte, aki a nyomdász szakmát illetően képzetlen volt, vagyis civilként korrektúrázgatott a "Jótékony" és a "kásága" szavak közötti szóközt (space, spácium) húzta alá, majd a lap szélén egy hanyag mozdulattal egy gondolatjelet vont (ezzel akaratlanul is megismételte a korábban eszközölt aláhúzás jelet), mellé pedig elegánsan és zárójelben egy kérdőjelet rótt. Ez pedig a legalapvetőbb korrektori szabály szerint éppen azt a javítást jelenti, amit a szegény betűszedő végül eszközölt. Azaz: az alá- illetve áthúzott, megjelölt szövegrész helyettesítendő a  lap szélén a jel megismétlése után írt betűkkel, (esetünkben jelekkel), szavakkal, szövegrésszel.
... vagyis ...

... A kefelevonaton Harte a következő mondatot találta: "Jótékony kásága még Yrekában is feltűnt." Természetesen "jótékonyságot" akartak szedni, de Harte tudta, hogy a nyomdász követte el a hibát, és tisztában volt vele, hogy a kézirat alapján helyre lehet hozni. Ezért tintával jelezni szerette volna, meg kell nézni a kéziratot. Egyszerű művelet volt, és csak egy pillanatig tartott: tintával aláhúzta a kérdéses részt, és a lap szélére, az aláhúzás jelét megismételve egy gondolatjelet vont, végül zárójelek közé egy kérdőjelet. Ezzel röviden azt kívánta kifejezni: "Valami tévedés lehet itt, nézzék meg a kéziratot, és annak alapján javítsák ki." Van azonban egy korrektor-szabály, de erről nem tudott. E szerint az aláhúzással megjelölt szövegrész helyettesítendő a lap szélén a jel megismétlése után írt írásjelekkel.

Amikor Harte másnap reggel kezébe vette az újságot, elég volt egy pillantást vetnie arra a nekrológra. Rögtön rávetette magát egy őrizetlen öszvérre, és vágtában távozott a városból, mert tudta: a legrövidebb időn belül felkeresi a gyászoló férj, és puska is lesz nála. A nekrológban a lidérces megjegyzés a következő formában jelent meg: "Jótékony(?)kásága még Yrekában is feltűnt. ..." 

Az Önéletrajz bevezető sorai