Holdudvar-hatás

Dating Roller Coaster

(Apps and Downs)

A napokban “kezembe” (vagy inkább a szemem elé) került egy szokatlanul hosszú infografika prokról és kontrákról: Tinder-ügyben. Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani néhány gondolatot.

Azt már kedvenc előadóm, Sheryl Crow is megénekelte az All by myself című feldolgozásában, hogy egyik alapvető érzésünk a magány. Eric Carmen, a dal eredeti szerzője – a fő motívumot Szergej Vasziljevics Rahmanyinov 2. szimfóniájának 2. tételéből kölcsönözve – a személyes magányra gondolhatott, de korunk különös érintettsége és kitettsége okán nyugodtan lehetne az internetes generációk himnusza.

E generációk számára a személyes kapcsolat, az érintkezés fogalma egyre idegenebb, szociális interakcióik szinte kizárólag az online térben bonyolódnak és arra korlátozódnak. Habár a technikának köszönhetően egymással állandó kapcsolatban állunk, még soha nem éltünk egymástól ennyire elszigetelve. A magányosság réme talán soha nem volt ilyen fenyegető. Miközben mindezt észre sem vesszük. Ez a kollektív társas magány korszaka. Legyen szó egyedülállókról vagy kapcsolatban élőkről, ez az életérzés népes tömegeket űz a társkeresés (had)színterére.

És ebben a közegben (tegyük hozzá, e csapdában) jelentek meg és élik virágkorukat a társkereső alkalmazások. Az a legtöbb közvéleménykutatásból világosan kirajzolódik, hogy a felhasználók döntő többsége szerint az online társkeresés nagyszerű lehetőség a szomorúság, a szorongató magányosság érzésének leküzdésére. Azonban ne feledjük, hogy valamiről azt gondolni, hogy számunkra hasznos, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy valóban az.

Mielőtt fejest ugrunk tehát a – ha nem is vak, de legalábbis félszemű– randizásba, érdemes tudatosítani magunkban, hogy intenzívebb érzelmi állapotban hajlamosabbak vagyunk meggondolatlanul cselekedni – tehát csak óvatosan az olyan döntésekkel, amelyeket utólag megbán az ember (és/vagy a lánya).

Szorult helyzetben teljesen emberi összekeverni a szezont a fazonnal. Úgyhogy ahelyett, hogy egy sebtiben kedvesnek vélt vadidegen karjaiban keresnénk a vigaszt, előbb fontos volna detektálni feldúltságunk valódi okait és körvonalazni az arra leghatékonyabb kúrá(ka)t. Hiszen ilyenkor leginkább baráti társaságra lenne szükségünk, az ő osztatlan figyelmükre, vagy csupán egy pár figyelmes fülre – gondoljunk pl. Majmunkára a Szindbád című filmből. 

Persze, ahogy a fenti nóta is mondja: “When I dial the telephone, nobody's home”. Ezért hívtam én ezt fentebb csapdahelyzetnek. Mielőtt részint saját illúzióink áldozatává válunk, hasznos lehet, ha legsötétebb pillanatainkban is képesek maradunk szemünk előtt tartani, hogy pontosan erre az érzékcsalódásra is épül az egész iparág.

Ahogy a költő is megfogalmazta: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek (bárkinek). Karinthy Frigyes sorai abból az érzésből táplálkoznak, amikor mindent elsöprő sürgető szükségét érezzük a felénk forduló figyelemnek. És amikor a hiánya okozta szenvedés azonnali cselekvésre sarkall minket. Ezt is sokan megénekelték már előttem, hogy a figyelem napjainkban mekkora hiánycikk.

A fentebb írtak alapján, és a “cipőt a cipőboltból” igazsága mentén könnyen belátható, hogy megálmodói jól okoskodtak, amikor előrukkoltak a Tinder ötletével.

 

Nyilván számos randi-app létezik a halpiacon, a gondolatébresztés szempontjából most csupán a leglátogatottabb (és legismertebb) érdekesebb adatain futok át. A Tinder társkereső alkalmazás világszerte 50 millió felhasználóval és naponta 10 millió látogatóval büszkélkedhet. Az infografikán ábrázolt felmérések szerint a felhasználók 79%-a az ezredforduló (Millennials/Gen Y) generációjához tartozik (1980–2000 közt születettek). 45%-uk a 25–34 éves korcsoport tagja. Ez jó hír azon felhasználóknak, akik közéjük tartoznak, míg a többieknek kevésbé.

 

Emellett a tinderező úri közönség 68%-a férfi, és csak 32%-uk nő (azaz Tinder Tündér, ahogy egy tinderező ismerőstől hallottam e kifejezést.)

54%-a egyedülálló, 

30%-a házas és

12%-a él párkapcsolatban.

Bónusz: a látogatók egyharmada brazil (??? vagy – gondolom én – inkább Brazíliában bejegyzett IP címről csólnakázik a nagy tavon, halászik a zavarosban).

 

A randi app-ok előnyeiről nekem itt most tisztem részletesebben beszámolni, de jelenleg minden előnyét hátrányként azonosítom, amiért is szíves elnézést kérek. A pro-k közlésétől jelen keretek közt így el kell tekintenem. Álljon itt annyi, hogy aki felelőssége teljes tudatában mégis úgy dönt, hogy a párkeresés–pártalálat vadászmezején a való világ béli erősen korlátozott lehetőségeken túl e platform számára egy elképzelhető alternatíva, annak nyugodt szívvel ajánlom, egy feltétellel. A (biztonsági) öveket kéretik becsatolni! Habár a matek sokaknak nem erőssége, próbáljuk minden szirupos tartalom summáját lehetőség szerint elosztani kettővel (ha valaki netán az így kapott eredményből még gyököt is vonna, tegye bátran).

 

Fake ups

1. A könnyű regisztrálást előnyként tartják számon, a magam részéről ezt inkább hátrányként látom, hisz annak, hogy a júzer már a bejelentkezés napján megismerjen valakit és vele akár randevúzzon is, igen jó az esélye. A türelem pedig egy nagyon hasznos és jellemformáló találmány, nem kéne mindig mindenhol engedni a most-rögtön kísértésének. 

2. Okosfényképek. Mint előny... Hát, én csak az ilyen-olyan nyuszis és egyéb filterrel tuningolt fényképekről visszatekintő lányokat-asszonyokat/anyákat-lányaikat szoktam rémülettel szemlélni, de miért volna előny, ha valaki egy alternatív valóságot építve magának az elefántcsonttornyából még az egyébként decens kinézetét is a fantasy-k szirupos világába tolja. És mit mondjon a vonal túloldalán a randipartner, amikor IRL szembesült az egyébként teljesen rendben lévő valósággal? (De ő egy hálivúdi dívát várt...)

3. Napi partnerválogatási-limit van (100). ..., hogy ez honnan nézve limit? A 101. mustrához tehát már Gold vagy Pro előfizetés kell, amit az emberek nagyjából jelentéktelen mértékben vesznek igénybe.

Real Downs

4. Az infografika szerint egy átlagos Tinder-felhasználó napi 35 percet tölt az alkalmazás használatával, és itt mindjárt a függés (addikció) rémségével is szembe találjuk magunkat. Nem folytatom.

Sokkal okosabban tesszük tehát, ha tinderezés helyett bármi mást csinálunk. Felhívjuk anyukánkat, vagy egyenként végighívjuk a barátnőinket (igenis addig próbálkozunk, amig valaki fel nem veszi azt az átkozott telefont), előveszünk egy jó könyvet vagy belekezdünk a blogírásba.

 

 

Fogócska, avagy vidám percek a legelőn

Bértartónak lenni nem leányálom. Nekem elhihetik, egy-két év kihagyással 1987 óta megszakítás nélkül űzöm ezen extrémsportot. Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, ha volna itt efféle ranglétra, talán feketeöves lehetnék. Azonban pontosan ezért megértem a barikád másik oldalán harcolókat is, a lovarda-tulajokat. Nekik sem könnyű galopp az élet velünk, hülye és kevésbé hülye bértartókkal. No, de most nem is erről szeretnék írni, hanem egy olyan hosszú évekkel ezelőtt megtörtént esetről, amely eredetileg és a mai napig úgy volt, hogy örökre a feledés homályába vész, hiszen rajtam és a főszereplő lovakon kívül senki emberfiának tudomása nem volt róla. Elmesélem.

Természetesen a gyönyörű ­– és azóta már az örök vadászmezőkre költözött – angol telivér tisztihátasommal az egyik főbb szerepben. 19 évig volt hű társam, jóban-rosszban a jegytelen, sötétpej csatamén. Négyéves korától a legutolsó néhány évét leszámítva (23 évet élt) tizensok évig lovagoltam minden áldott nap. Ezidőtájt egy olyan lovardában lakott, ahol a birtok kerítésén kívül volt egy hatalmas rét. Ne gondoljunk itt térdig érő fűre, de azért akadt rajta bőven szöszmötölnivaló. Ezen néhány hektáros földdarab eredetileg nem tartozott a lovarda-tulajok érdekeltségi körébe, és amikor aztán használatra megkapták, nem is tették ki rá a mi lovainkat, VIP legelőjükként óvatosan használták a néhány sajáttal, rövid időtartamra és ötletszerűen. Mivel én sohasem ijedtem meg az árnyékomtól és derék lovam ivaros ménként sosem lehett a többiekkel együtt a homokos, nagy karámokban, csak mindig maximum kihajtott zsebkendő-méretűekben, lencsibaba szemekkel kérdeztem meg a tulajt, hogy néha-néha, amikor úgyis üres a terület, kitehetném-é erre az ominózus gyepre az én szép lovamat néhány fertály órára. Az engedély birtokában jókedvűen szökdécselve és hálát rebegve elvonultam, és már másnap éltünk is a nagyszerű lehetőséggel.

Ekkor a kislóval már tíz éve voltunk kötelékben, így merem állítani, hogy haverok voltunk. Méghozzá jó haverok. Elég az hozzá, hogy mén létére a dominanciát hírből sem ismerte, nemhogy alfa-mén nem volt, de olyan betűje nincs is a görög ABC-nek, amivel ki lehetne fejezni, mennyire szelídnek mutatkozott tetszőleges lótársaságban, mert néha megpróbáltuk elvegyíteni heréltekkel. Ezek közül egy omega-egyed is komor vezérménnek mutatkozott őhozzá képest, tulajdonképpen abszolút össze lehetett volna tenni más lovakkal is. Ha ez még nem lett volna elég, hidegen hagyták a kancák is. Meglepő módon a sárlók is. És a nagyon sárlók is. A galopp pályán hozzászokott a társaságukhoz. Telivérem nem volt nagynövésű a maga 155 centiméteres marmagasságával, de merő izom volt, a hátán megállt az esővíz. Zömök, rövid kis ló volt, mélyen illesztett nyakkal, hatalmas fara szinte a háta közepéből indult. Klasszikus flyer-pofa volt, a versenypályán is jól szolgált. Élete első kétéves futamán 900 méteren kilenc hosszal nyert, ami alapján elképzelhető, milyen robbanékony jószág volt. Felvittem tehát az üres legelőre, amely a lovardához képest egy dombon volt, és amelyet csak egy időette villanypásztorszál választott el a nagyvilágtól, levettem róla a kötőféket, és könnyedén rácsaptam a farára, amitől őkelme vidám sprintben szaladt tova tőlem a kéthektárnyi területet feltérképezendő. Mindent körbeszimatolt vadászvizsla módjára, majd megállt középen és hosszasan és elégedetten csücsörített.

Néhány nap múlva egy roppant fárasztó munkanap után kiérkezvén a lovardába megint felnéztem a legelőre. Üres volt. Hogy a legeltetős perceket a lehető legjobban kihasználjam, nem bíbelődtem az átöltözéssel, amint voltam, magassarkúban, kilibbentem az autóból, szaladtam a karámhoz, hogy iziben felvigyem a lovamat. Hamar felértem vele, gyorsan levettem a fejéről a kötőféket, rácsaptam a farára, hogy na, eriggy', és… ez nem bizonyult jó ötletnek. A ló a megszokotthoz képest is gyorsabban spriccelt el tőlem, és amint felpillantottam, megláttam a távolban a lovardatulaj kicsi és összeszokott lócsapatát, természetesen egyazon legelőn. E csapat 3 kancából és az őket egy pitpull elszántságával védő, fiatal és alfa, herélt angol telivérből állt. Meghűlt bennem a vér. Sejtettem, hogy a tulaj lovainak az én lovam felől nem lesz bántódása, de hogy verekedés lesz, már ami a heréltet illeti, abban biztos voltam. Hogy a kancák közül valamelyik éppen sárlott-e, arról sejtelmem sem volt, bár zabicsikó fogantatásától nem féltem, de néhány hisztis kancarúgástól és a herélt dühétől eléggé. Nem is csalatkoztam benne. Tehát amaz lovak is megindultak mindeközben az enyém felé, majd a terület közepén némi hattyúnyakas össznépi szimatolás és felhorkanások után a herélt a fülét a nyakán hátracsapva, azt szabályszerűen eltűntetve, tátott szájjal ugrott kíváncsi lovam irányába. Szerencsére neki sem kellett több, elindult a szokásos helyből sprintjében, amellyel hamar jókora előnyre tett szert. Miközben őrült iramban megkezdődött a vad hajsza, én rohamtempóban ledobáltam magamról a magassarkú cipellőket, áldottam az eget, hogy nadrágban vagyok, és mezítláb nekiiramodtam a lovak felé. Kis lovam magabiztos volt, a haverja vele volt (én), neki semmitől sem kellett tartania, határozottan élvezte a flúgos futamot, nyomában a vérben forgó szemű és tátott szájú, ám fületlen herélttel, aki szerencsére csupán egy V. osztályú ló lehetett a galoppon, így utólérnie egyelőre nem sikerült. Egy időre megkönnyebbültem, de mindjárt elővett a következő kétségbeesés. Mi a fene lesz, ha megállnak? Ekkor telivérem váratlanul oldotta meg a dilemmát, és hirtelen átlibbent a villanypásztoron, de mert ehhez kicsit lassítania kellett, a herélt még éppen elérte a foga legszélével úgy, hogy a hirtelen távozó farzsebébe még elhelyezhesse a névjegyét. Szerencsére ő nem tartott a hívatlan vendéggel. Ebben a pillanatban rákiáltottam a lovamra, hogy: – Hooooó, amire szó szerint lecövekelt és dülledő orrcimpákkal fújtatva bevárt a villanypásztor túlfelén ahelyett, hogy elrohant volna a vakvilágba. Beletelt egy kis időbe, mire odaértem, majd feltettem rá az ösztönösen magammal hurcolt kötőfékét, és hazavezettem a nyertes csatából a csodalovat. A vágás, amit a gaz herélt ejtett lovam hátulsó fertályán elég hosszú volt, de szerencsére csak a szőr jött le fél centi széles és fél méter hosszan, mintha leborotválták volna. A farról indult, átszaladt a farokrépán és a comján állt meg. Mintha csak Zorróval futottunk volna össze. Csak "Z" betű helyett egy kalligrafikus "J" díszítette hű társam hátsóját. Az egész hancúr tíz perc alatt lezajlott, én pedig úgy tértem vissza a lovardába, mint ha mi sem történt volna, bár érzésre néhány évet mintha öregedtem volna. Azért akadt olyan, aki viccesnek találta, hogy mezítláb vezetem a lovat, és nejlonharisnyában… 

Telivérem (2006 nyara, évekkel a történtek után)

Bejgli, újratöltve

Ha valamire legalább ráillik ez az unalomig nyüstölt, anglo-magyar "kifejezés", hogy újratöltve, akkor az bizony a bejgli.

Idén is csak mákkal és dióval. (Ezt nem lehet megunni.)

Mindenkinek nagyon boldog Karácsonyt kívánok a Blogoldából is.

Esélyek

Szó esett itt nem rég a szűz kézről, mármint annak tulajdonosáról a régi lóverseny-mondás szerint. Aki nyer. Tényleg emlékezetes volt, amikor 1993-ban megpróbálkoztam egy hármas befutó eltalálásával. Ez az egyik legnehezebben megsaccolható fogadási forma, hiszen itt pontosan meg kell adni, mely lovak fognak végezni az I., a II., illetve a III. helyen. Igaz, hogy cserébe a legnagyobb pénzt is erre fizetik a szerencsésnek... Szóval az esélytelenek nyugalmával tettem meg tétjeimet egy őszi Nyeretlen kétéves futamban. Sorolom a megdönthetetlen észérveimet:

I. Teszt (Tatárkán nevű lovam 1991. évi sötétpej öccse, tartsunk össze alapon)

II. egy nagyon szép fejű, hókás pej ló (mindig cikiztek, hogy nekem a szép fejű ló jelenti a jó lovat...)

III. (tanácstalan voltam és már nem emlékszem, volt-e kék sapkás zsoké), így hát erre a helyre megtettem a Turf szerinti abszolút favoritot, hátán a sampion zsoké Kállai Pállal, hátha kisegítenek alapon. (Kállai 1991-ben kétszer is nyert az akkor kétéves Tatárkán lovammal.) 

És a végeredmény:

I. Teszt (Tatárkán nevű lovam öccse)

II. az a bizonyos nagyon szép fejű hókaló

III. no, ide bizony célfotóra kellett várni, de az egyik a Kállai lovagolta ló volt, aki...

végül célfotóval és orrhosszal IV. lett... (Át)érzik, ugye ezt a placcról való lecsúszásnak az elképzelhető legkisebb mértékegységét – célfotós orrhossz... Erre mondják, hogy mi lett volna, ha... Sebaj, legalább a kisöccs elvesztette nyeretlen kétéves titulusát. Ez is valami, ha azt vesszük, kicsit később kialakult súlyos kehessége miatt mindössze négyéves koráig élt szegény.

A Pityókás

"Seilagh elvitt bennünket a newmarketi lóversenyekre. Nővérem arra ösztökélt, fogadjak én is. Fogalmunk sem volt az esélyekről, így javasoltam Myrónak, fogadjunk a kék sapkás zsokéra. Ő butaságnak tartotta ezt, és nem engedett fogadni. De a kék sapkás zsoké ért be a célba elsőnek! Myró elképedt, és most már elfogadta a tanácsaimat. A programon szereplő egyik lovat Tipsy Puddingnak (Pityókás Pudingnak) hívták. Elhatároztam, hogy összes pénzemet (nem volt valami sok) ráteszem. Hihetetlen, de Tipsy Pudding lett az első. Sajnos nem sokat nyertünk rajta, mert kiderült, hogy favorit volt." – botlok bele a tipikus "szűz kéz nyer" típusú történetbe Gróf Edelsheim-Gyulai Ilona Becsület és kötelesség című visszaemlékezésének legelején.

...és felnyihogok. Na, már most, egy ilyen különleges lónevet (Tipsy Pudding) az ember tényleg megjegyez, főképpen, ha a saját lovával nagyon is összefüggésbe hozható. Annak idején, amikor Tatárkán (alias Törpe) 1993 áprilisában hozzám került, azonnal és lelkesen utána kerestem a pedigréjének. Persze akkor még az internet nem állt rendelkezésemre, de Pudingné őnagyságáig, mint a "T" kezdőbetűt és eszerint a menőkedvét pompásan továbbörökítő angol ősanyáig analóg módszerekkel és a könyvespolcaimon fellelhető, korabeli angol Turflapok és Méneskönyvek (General Studbook) birtokában is simán eljutottam. Lássuk csak:

Tatárkán (1989. évi sötétpej mén) – anyja: Tetra, anyja: Tetszetős, anyja: Tekla, anyja: Tubica, anyja: Tipsy Pudding (GB) (pej kanca, ell. 1935). A teljesség igényével folytatva: Pudingné anyja: Tarte Maison (FR) (pej, 1929), anyja: Blanc Mange (GB) (sötétpej, 1922), anyja: Blanche (GB) (pej, 1912), akinek anyai üknagyanyja: Lady Lurewell (GB) (sárga, 1877), akinek anyai üknagyanyja: Woodpecker Mare (GB) (pej, 1785), akinek pedig anyai üknagyanyja: Sister One to True Blue (GB) (szürke, cca. 1715), akinek az anyai nagyapja: Byerley Turk (fekete/sötétpej török mén, cca. 1679),  aki – minő véletlen – Buda ostromakor bukkan fel, hogy a továbbiakban az angol telivér fajtát megalapító három keleti vérvonalú mén egyike legyen... S mint látható, ő is sötétpej és jegytelen volt, akárcsak az én Törpém... ("As his portrait by Wootton shows, the Byerley Turk was an unmarked, dark brown horse with a decidedly Arabian appearance, despite his title as a "Turk". He was very prepotent, and many of his offspring are noted to have been brown or black like himself.") ...és tényleg. Egyszer egy versenyen még kaptunk egy üveg házipálinkát is, mert a társaságnak nagyon megtetszett a szép, fekete arab ménem. Ő a legszebb – mondták, és a kezembe nyomták a palackot. Nem óvtam meg a döntést.

A derék exversenylovam felmenői tehát mind egy szálig és 1679-ig pontosan visszakereshetőek. Szép. Még mondja valaki, hogy az angolok nem találták fel a tökéletes regisztrációt. Hiszen az angol telivér éppen attól az, hogy minden ősét vissza lehet vezetni a General Studbookok bármelyikében szereplő valamely egyedre.

...

Szóval, ha Ily néni sejtette volna, hogy ez az ő nyerő lova aztán később Magyarországra került – gondolom magamban, de amint tovább olvasom a könyvet, kiderül, nem hogy sejtette, tudta is:

"Ennek a folytatása is érdekes. Sok évvel később, házasságom után férjem nagybátyja, Horthy Jenő istállóit látogattuk meg, és szemem megakadt egy kanca nevén: "Tipsy Pudding". Odafutottam a nagybácsihoz, és megkérdeztem, honnan ez a név. Azt felelte: a kancát Newmarketben vette! Ez valóban Tipsy Pudding volt – a ló, amelyik nekem nyert."

Most viszont rajtam a sor, hogy elképedjek, mert mindebből kiderül, hogy ez a kis Puding még a háború előtt került Magyarországra, (korábban úgy hittem, 1945 után importálták), tehát a II. világháború borzalmait át- és túlélte, hogy azután 20 évesen, 1955-ben életet adjon Tubicának. Akinek apja meg a legendás Bombardon (p. m., ell. 1944. III. 2., nev. Kisbéri állami ménes). A Blandford unokát éves korában evakuálták Bergstettenbe. Ezen a néven Münchenben futtatták, hároméves korában 2 sík és 1 gát győzelmet aratott. Hazahozták, ahol Bombardon néven folytatta. Kilencéves koráig 91 startjából 15 győzelmet és 37 helyezést ért el. 1953-ban vitték ménesbe (méretei: 158/169-180-20), ahol elfogadható sikerrel fedezett: 42 telivér és 30 félvér ivadéka 219 versenyt nyert. Jobb ivadékai: Ambo (Alkotmány díj), Balmoral (Munka Ünnepe díja, Szabadság díj, Budapesti díj 2x, Ménesek Nagydíja), Bartolo (Kétévesek Nagydíja, Munka Ünnepe díja).

Balmoral pedig az én drága Tatárkámnak volt az apja. Így (is) futnak össze a szálak...

Hó vége

Régen jártam erre. Azt a múltkori bejegyzést, miszerint a január hó kissé hosszúra nyúlt tovább kell fűznöm. A március hóval hasonló a helyzet. Jól mutatja, hogy hiába nem tettem be ide több mint egy hónapja a lábam, majdnem két nap még mindig hátramaradt belőle.

...itt a hóvége. De mit is jelent ez? Elsősorban üres zsebet, aztán meg a tények közül egy örvendetesebbet: talán végre tényleg vége a hónak, mármint a márciusinak, a boka fölé érőnek.

Ugyanakkor nem tudom, minek siettetem azt az időt, ami az utóbbi években úgy is roppantul igyekszik. Viszlát Martius, jövőre, ugyanitt.

A leghosszabb (hó)nap

Brrrrrr... Egyelőre semmi késztetésem bármi képfüzért, történést idetalicskázni, kéretik elnézni ezt nekem. Ígérem, ha a Nap tartósabban előbújik végre a nyakába húzott ködmönéből, aktívabb leszek errefelé. Addig is érjék be ezzel a bejegyzéssel (leginkább beszólással), mellyel a végeérhetetlenül hosszúra sikeredett január hónapunk sarkára próbálok most rituálisan és virtuálisan lépni. Viszlát Januarius, jövőre, ugyanitt.

Égszakadós

Nem vagyok nagy Bond-rajongó, dehát az 50. évforduló az mégis csak valami. Aztán a baltával szabott arcú, ezúttal ijesztően szőkére hidrogénezett fejű J. Bardem a főgonosz szerepében, és a rendező személye (S. Mendes) is egyféle garancia volt arra, hogy talán nem szokványos Bond-feldogozást fogunk itt kapni. 

Mindjárt egy hosszabb és igen látványosan megkomponált, autós-motoros-vonatos isztambuli hajszával indítunk, majd főhősünk váratlanul rongybabaként és holtan hullik alá a folyón átívelő viadukton száguldó vonat tetejéről a vízbe, ekkor következend csak az Adele vadonat új számával, valamint grandióz képekkel aláfestett főcím. Miközben már látjuk az MI6 főhadiszálláson az ügynök gyászjelentését érthetetlen módon nem Apple laptopján fogalmazó főnökasszonyt (M) is, mire komisz kamaszom odaveti, hogy lehet, éppen az a csavar a filmben, hogy most tényleg itt a vége, annyira kerek eddig az egész. Persze nem. 

Ezután kicsit Londonban időzünk, majd Shanghajban, kicsibb később még Macaon járunk a fáradhatatlan ügynökkel, és persze végül arra is fény derül, mi is a főcím (Skyfall) eredete, méghozzá már a ködös és hideg Skóciában. 

Ami kifejezetten meglepő az egész történetvezetésben, hogy "váratlan" visszatérése után Bondunk hosszasan egy a hivatali céllövöldében, az erőnléti vizsgáján és a szakpiciáternél úgyszintén elbukó, kiöregedőfélben lévő kripliként van feltálalva minekünk, ráadásul még büdös is (a főnöke szerint legalább is). Még különösebb, hogy a "hölgyek öröme"-ség, az úriemberség is teljesen ejtve van a történetben, helyette anyám-helyett-anyám szál húzódik végig. A rövidnek éppen nem nevezhető, 145 perces játékidőben végül semmiféle szerelmi szál nem szőttetett. Részemről ez egyáltalán nem panasz.  (Jó, a 145 percből a végén 30 az a stáblista, ahol még talán az isztambuli piac valahány árusa is felsoroltatik.) A film elején bár volt valami zavaros, falhoz támasztós, bennszülött nőcis, szexjelenetnek éppen nem nevezhető villanás, aztán a nagyon tökös és csinos fekete kolléganő is többszörösen hoppon marad. Végül a nagyon dögös, kínai démon, szegény feje, szintén nem lesz megmentés tárgya. Habár neki kárpótlásképpen jut Jamesből egy szintén röpke, zuhanyzós jelenet, szigorúan a párás üvegen keresztül, egy luxusjachton, mielőtt csúnyán cserbenhagyatik. 

Szóval, kicsit kiröhögik magukat, ez azért mindenképpen kellemes meglepetés. Tartok tőle, Bardem fejére sem fog díjeső hullani az alakítás láttán, de részéről nyilván jó poén is lehetett egy kiemelt figyelmet kapó, ünnepi Bond-kiadvány lapjain felbukkanni. Azért kicsit gyanús, hogy Mendes indíttatása sem volt teljesen más természetű.

Azért a szép, régi Aston Martinért nekünk is vérzett a szívünk. Tessék, se füle-se farka kóstoló:

 

Könyvkupac

Igen kérem, nem elírás. Így: könyvkupac. Arról van szó, hogy immár havi BKV-bérlet tulajdonosként, és naponta 2 x 12-15 percet "ingázva" a munkahelyre a fényűzően szűk monstrumon, a Combinón, végre rendszeresen tudok olvasni. Nekem ez a lehetőség amolyan béren kívüli juttatás. S akkor még nem szóltam a munkahelyen rendelő, aranykezű masszőrhölgynél tett látogatások pozitív hozadékáról. Nagyszerű közérzetjavító változások. Na, és a Rózsadomb azért az mégis csak a Rózsadomb, még ha csak a lúdtalpa (lába) is. Tehát: hűvös könyvkupacok, vaskos kötetek, ide veletek.

Yogi Bear

Huncut kiskutyánk tegnap este elnyerte a tiszteletbeli Maci Laci (Yogi Bear) megtisztelő címet. Az az elszántság ugyanis, amivel Őnagysága lerohanja a Városligetben pikenikező egyedeket, mindenképpen elismerésre méltó. Pokróc nem marad szárazon (főként, ha korábban eső volt), mert a kishölgy hatalmas vágtában vetődik rájuk, a magukat azon kényelembe helyezők nagy megelégedésére.

Ami a legkellemetlenebb az egészben, hogy rendszeresen honorálják a népek mindezt a jól megérdemelt farbabillentés helyett szendvicsük egy-egy jelentékeny darabjával. Így aztán a kis Drága kobakjában megerősödni látszik a dőre gondolat, mely szerint bármely fűben ücsörgő alak lerohanása kecsegtető lehet kutyaképűek számára, ha e rohamot habtestük S alakban történő folyamatos kígyózásával, továbbá sűrű farkcsóválás eszközlésével kötik egybe. – A pokróc mértani közepén pedig a szokásos (és jól bevált) "ül-és-okosan-néz" pózba feszülve végül vajpuhára főzzük az első felindulásukban még berzenkedni próbáló delikvenseket – tenné hozzá a kis beste, ha ezen írást ő jegyzené.* A jutalom nem marad el. Soha.

* Ahogy azt az okos pofácskáját elnézem, nemsokára arra is sort fog keríteni.

Kártyázós hétköznapok

Újféle pakli a múlt század 80-as éveinek legvégiből

Nálam ez a kártya-dolog beakadt. Időnként elő-előjön.

Elsőször 1989-ben próbálkoztam véle, akkor az Iparosművészet oskolájának berkeiben, most pedig abban mesterkedem, hogy meglepjek véle Valakit...

Még újabb féle pakli a legszorosabban vett közeljövőből 

Természetesen nekem a szokásos kártyaszínek sem felelnek meg, így újra és újra bíbelődöm velük is. Volt szerencsém egy nagyon kedves és nagyon kiművelt kártyagyűjtővel átbeszélni a terveimet, és ennek keretében megcsodálhattam a témábavágó pazar gyűjteményét. Még tavaly keresett meg – miután egy antikváriumban frissen beszerzett magának egyet a fenti opus(om)ból –, hogy érdeklődjék a korai zsengémnek számító kártyáim készülési körülményeiről. Katalogizálva vagyok.

Szökőnap

Isten hozott. Most végre elkaptalak, ha akarsz, ha nem, itt maradsz. (Igen, tudom, nem ma szökik, hanem 24-én.)

Hogy hívják?

– tettem fel a kérdést még múlt nyáron egy kerge kis kutyakamasz kedves gazdájának.
– Paszkál – hangzott a válasz. Ez aztán meglepett. Tudniillik ez volt az előző kutyám neve.

Paszkál kutyám 3 hónapos korában (1988. június)

Természetes, hogy az ember ilyenkor érdeklődni kezd az elnevezés mikéntje felől.

Haladjunk időrendben. A mi kutyánk eredeti, törzskönyvben szereplő teljes neve: Hírvivő Fitos, apja El Rambo Enzo van Os Hoes, holland tenyésztésű belga volt. Fajtáját tekintve tehát Tervueren, ami magyarul belga juhász. A hozzánk kerülő kiskutyát nem túlzás azt állítani, naponta másként hívtuk.

A sok elnevezés közül nekem már csak a Kókusz ugrik be. Amely név például akkor vetődött el, amikor a keresztség napján összefutottunk régi kutyás ismerőseinkkel és az egyiknek általunk még nem ismert, természetesen Kókusz nevű ebével. Szóval ez így ment egy darabig, amint nevet kapott az eb, még aznap legalább kettő azonos nevűvel megismerkedtünk. Már kezdtünk volna éppen csüggedni, hogy nem találunk számára kedvesen különleges nevet, amikor is kedvesem egyszer csak ráeszmélt, hogy hiszen van neki egy ismerős fiú testvérpárja. Akik történetesen szintúgy belgák. Ugye Étienne az nem valami hasznos kutyanév vonatkozásában, de a Pascal az mindkettőnknek rögvest elnyerte a tetszését. Az egyetlen bökkenő már csak az volt, hogy a mi kutyánk bizony leányzó volt. De, hiszen a Pascale az lánynév is! Igaz, hogy a szó végi e bötű ez esetben nem néma, de mi a továbbiakban és teljesen önkényesen némán ejtettük. Az egyszerűség kedvéért Paszkálnak írtuk és hívtuk, és oly mértékben elégedettek voltunk, hogy elhatároztuk, immár megvétózhatatlanul ez marad kiskutyánk neve, és ehhez abban az esetben is ragaszkodni fogunk, ha attól a naptól fogva nekünk naponta legalább négy Paszkált mutatnának be. Így történt az eset és egészen 2001. július végén bekövetkezett haláláig a legnagyszerűbb kutyatárs volt, akit valaha ismertem. (Majd' tíz év múltán aztán újabb nagyszerű kutyussal, Huncutkával sikerült kereszteznünk egymás útját.)

És akkor következzék a másik Paszkál története. Közbe kell azonban vetnem, hogy a két időpont  (névadás) közt gyakorlatilag éppen 20 év telt el, és egybehangzóan állítjuk, hogy Paszkálnak nevezett kutyával sem ők, sem mi soha még össze nem futottunk. Szóval e kerge kutyakamasz amolyan törpeagárba oltott schnautzer, fekete ördögfi. A vidám kis fickót Monoron találták a vasútállomáson, ahonnan egy menhelyre került. Fekete, tasla és kackiásan álló fülei végén egy-egy, mókusnak is dicsőségére váló bojtot visel, a tekintetek odavonzása érdekében ezüstszürke színben. Idomainak köszönhetően, mivel három dimenziójából akkor még fájóan hiányzott egy, megmentőitől a Pászka nevet kapta. Itt kerültek képbe a fiatalok, akik pár hét múlva örökbe is fogadták. Igen ám, csakhogy a párocska férfi tagja francia, és így komoly harcot vívott a Pászka név helyes kiejtésével, s rendre alulmaradt. A kiskutya pedig ilyen alkalmakkor nem értelmezte úgy, hogy őt szólongatják, s ment a saját feje után. Sürgősen ki kellett találni tehát valamit, és így merült fel, mint mentő ötlet, a Pascal név. Már majdnem Pászka, de sem a kiejtése franciáknak, sem a megértése szelektív hallással rendelkező ebzeteknek nem jelent gondot.

Ezúton kérném, hogy bármely szerencsés csillagzat alatt született oly egyén, akinek kutyája Paszkál névre valaha hallgatott, nyugodtan rukkoljon elő a saját történetével. Jelige: Paszkálok, ide! (gyulaik kiskukac freemail ponty hu)

Mínuszban vagyunk

Úgy értem, például a Celsius fokokat illetően. Nosztalgia? Köszi, nem így. Nem pont erre gondoltam a múltkor.

Nyugati tér anno 1987. január 12. (Fotó: Baric Imre / MTI)

Emlékezetes év volt. Leérettségiztem. Felvettek a főiskolára. Igaz, előfelvételivel, ezért elszegődtem nyomdászinasnak. Azon a Szilveszteren, este 8-kor egy könnyű kis farmerdzsekiben várakoztam a Nyugati (leánykori nevén Marx) téren, az óra alatt, amelyen vidáman futott körbe a felirat: 1986. 12. 31. Aztán meg ez: + 12 °C...

És elérkezett 1987 és a január, vele pedig a 35-50 cm-es hó és a reggel 1/2 7-kor mért –25 °C-ok. (Ugyanott olvastam ezt a hírt is, csak mintha most kicsit lomhábban tekergőzött volna, kissé megdermedve, mint mindnyájan.) 7-re mentem dolgozni, és csak egy villamosmegállónyira voltam a munkahelyemtől. Azonban amint kiléptem a kapunkon, rögvest belefagyott az orromba a vízpára. Alig jött valami levegő. Beletelt egy kis időbe, mire megszoktam az érzést. Nagyon kellemetlen volt. Nem sokat teketóriáztam, inkább lesiettem a talajszint alá és tettem egy jó nagy tiszteletkört a finom melegben Kisföldalatti – 3-as Metró összeállításban. Mindenképpen megérte, ráadásul a földalatti megállója tőlünk akkor még félúton volt a villamosmegállóhoz képest. Sokan így okoskodhattak (le a föld alá), mert én még ilyen tömeget életemben nem láttam a Metróban sem addig, sem azóta. De nem bántuk az akolmeleget. Alig félórányi volt a kitérő a tőlem 5 percre található célállomásig. Aztán délután, Tatárka nevű lovam hátán üldögélve, meg is állapítottam, hogy most már milyen kellemesen enyhe az idő. És tényleg. Csak –14 °C volt. Úgy rémlik, 2-3 napig tartott ez az ítéletidő. Hihetetlen, hogy milyen üdítő volt az enyhülés.

Voltak kamaszfiúk számosan (volt gimis osztálytársak, későbbi főiskolai évfolyamtársak), akik szegények ekkortájt töltötték kötelező sorkatonai szolgálatukat, s volt "szerencséjük" példának okáért mondjuk őrségben, egyedül ücsörögve múlatni a kellemesnek nem nevezhető éjszakai órákat... Az ő emlékeikhez képest az én kis földalatti történetem tényleg harmatgyenge mutatvány. Nekik finom meleg környezetet, kandallót, forralt bort kívánok az elkövetkezendő napokra. Több csuporral.

Tisztán előttem vannak a Közértünk csupasz polcai is.  Se kenyér, se tej, se semmi. Kifejezetten ijesztő volt. (Ilyet aztán legközelebb a taxisblokád napjaiban láttam.) Ilyen gondolatokkal a fejemben próbálok felkészülni a ránk váró cudarságokra, de nagyon nem bánnám, ha az időjárás előrejelzés nem kivételesen jó néhány fokkal túlbecsülné a mínuszokat. A Malév legalább már nincsen mínuszban (béke poraira), mert már nincs. Legyenek most már mínuszban a mínuszok!

Update: Most látom, hogy másnak is beugrott ez a legendás tél, ráadásul hasonló zöngékkel. Igaz, én kicsit hamarabb álltam elő tegnap a farbával. Nincs új a nap alatt, mondják. ...és tényleg.

Bejgli

The owen is hot...

A tegnapi előkészületek és a mai ténykedések eredménye, íme. Rendben, én is látom. Nem szögmérővel, vonalzóval készültek... Kézműves bejglik.

A szívem mindenesetre bennük van. Meg a mák és a dió, a többi az titok.

Update: Persze, hogy nem bírtuk ki, megszegtük.

Palindrom

Szóval így hívják. Most már ezt is tudom. Oda-vissza értelmes, sőt. Ugyanaz. Most már túl vagyunk 11. 11. 11. 11:11:11-en is, és kiderült, novemberben már volt egy ilyen. 2011. 11. 02. Ugyanez igaz nem csak számokra, hanem természetesen betűkre, vagyis szavakra, mondatokra is.

A legismertebb:

• Indul a görög aludni.

...és néhány (számomra) ismeretlen:

• Aki takarít rám, az a mártír, a Katika. (Így igaz.)

• Barbara arab rab. (Hamár az elébb a közeli Keletet citáltam ide.)
  

• Indul a kutya s a tyúk aludni. (Na, tessék. Így is teljesül.)

Minderről eszembe jutott a tegnapi párbeszédem Vendellel. A diszlexiáról volt szó. – Aztán van olyan is – fűzi tovább a szót –, mint például (itt egy közös ismerősünk neve szerepelt), aki meg nem tud fejben összeadni két háromjegyű számot sem. – Na, hogy is hívják az olyat? Egy röpke gondolat az illetőre, majd röhögve odabököm: – Buta. (Persze ő a diszkalkuliára gondolt. Így tényleg sokkal jobban hangzik, miközben nem kétlem, hogy létezik ez a "betegség".)

Viva Photoshop!

Eme style innen koppintva

Azt hiszem, tényleg nincs olyan, amit ne lehetne megcsinálni ebben a szenzációs programban. A kép egyébként 2011. júniusában készült, de már majdnem én is elhiszem, hogy inkább valamely '80-as években... (Az eredeti maradjon az én titkom. Legyen elég annyi, hogy profi készítette, de 2 x 10 perc utómunka elég volt az ügymenetre, vagyis némileg azért hasonlít rám.)

Ez pediglen innen

Gyűjtőnév*

Sün, Sünke, Pipitér, Pipi, Pipikém, Pici, Picikém, Nyuszi, Nyuszikám, Kicsi, Kicsikém, Fül, Fülike, Fülöp, Fülöpke, Angyal, Angyalka, Szuszi, Mici, Micike, Mókus, Mókuskám... Esetleg Hunc, Huncut, Huncutka. A mi kedvenc kutyalányunk. Született Mókusfalvy Amál, hibátlan magaviseletű úri hölgy. Ebből következik, hogy amikor ő Amálságát séta gyanánt szélnek eresztjük, ezen nevek bármelyikének fennen hangoztatásával könnyedén ismét magunk köré gyűjthetjük. E levezetés mentén pedig a kis Virágszál megszólításának bármelyikét gyűjtőnévnek aposztrofálhatjuk.



* A nyelvtanban olyan főnév, mely gyűjtőfogalmat jelöl, vagyis olyan tárgyakat, melyek több vagy számos egyénből állanak, pl. nyáj, nép, legénység. 



Na mármost, az általam tárgyalt jelenség meg mintha mindennek éppen a kontrája lenne. Jó pár név és mögötte ugyanaz az egy személy. Nőszemély. Leányság. 

Vagyis. Bizonyítást nyert, hogy valami és annak ellentéte olykor egy és ugyanaz.

Merengő

Jelet adni köllene, de mit is tehetnék ebbeli tehetetlenségemben, hittem elüször, azonban látám, hogy más lóbúl valósi teremtett lélök is mongyotta már vala az maga farbáit ehelyt. S lám, vagy teszen tanúbizonyságot, mintha mingyár megveszekedne, de asztán alább adván az agarak hadaibúl megbékéle. Bár tsak tehetnék magam is hasonlatost. Vajh, mit teend ilyenkor az árva léleknek gyümöccse, melly fajtából magam es valósi volnék? Serényen emészti maga magát, ahogy az egek ura forgandja az idő kerekit, másik malmokra. Hol vannak immáron azon szép napok, mikoris mindennek felette állottam, kérdeném, de alig akad ollyas, ki hallga, mit beszél ez évekkel terhedett lúvaknak gyöngybül formázott ékessége. 

Csoda, ha bánatom belé fojtandó megent nyomom inkább üstököm früstökömbe?

Mindig csipeget (Fotó: Cseke M.)